Szenvedés és megváltás

Könnyen az a benyomás alakulhat ki, hogy a kereszténységben az alapvető tényezők behatóan és kimerítően ismertnek, átláthatónak, kiszámíthatónak és elkönyvelhetőnek számítanak, s ezért a hívő vizsgálódásoknak már csak gyakorlati (liturgikus, erkölcsi, spirituális, pszichológiai) részletekkel kell foglalkozniuk, hiszen a gondolati háttér mindennél egyértelműbb világosságot kölcsönöz az efféle törekvéseknek. A kereszténység vonzerejét azonban a történelem során, főként a közelmúltban – nem is feltétlenül jogtalanul – nem csekély mértékben csökkentette, hogy a kimerítő és egyetemes tudás igényével lépett fel, olyan szemléletmódként, amelynek semmiféle támaszra nincs szüksége ahhoz, hogy egészen pontos képet alkosson a világról.
Nem elképzelhető-e ugyanakkor, hogy a kereszténység nem efféle kimerítő tudáskészletet bocsát az ember rendelkezésére, hanem egyenesen tiltja, hogy bármilyen tapasztalatot vagy bármilyen felfogást végérvényesnek könyveljen el? Nem lehetséges- e, hogy „a keresztény ember mindenki másnál kevésbé rendelkezik végső válaszokkal, amelyek pontosan elkönyvelhetők lennének, mert soha nem állíthatja, hogy most már minden világos? Istent ugyanis soha nem illesztheti be jól átlátható tételként az élet költségvetésébe” (Karl Rahner). Nem lehetséges-e (ahogy Henri de Lubac állítja), hogy a kereszténység a legkevésbé sem tud mindent, hanem kizárólag minden dolog középpontját ismeri, s ehhez igyekszik a lehető legközelebb kerülni? Nem állítható-e joggal, hogy a kereszténység végzetesen elhibázza önnön lényegét, ha azt feltételezi, hogy már mindent pontosan tud Istenről, vagyis Istent mintegy a „háta mögött tudva” keresi önmegformálásának és kibontakozásának – liturgikus, gyakorlati, társadalmi – lehetőségeit (Hans Urs von Balthasar)?

És nem tűnik-e úgy, hogy ugyanilyen elkönyvelt, átlátható és – folyvást hangoztatott titokszerűsége ellenére is – világos tételként magunk mögött tudott tényezővé vált a megváltás eseménye is, legkésőbb azóta, hogy Canterburyi Szent Anzelm kidolgozta a megváltást szerző elégtételnek azt az elméletét, amely (legalábbis Gisbert Greshake szerint) a teológiai elméletek között egészen egyedülálló mértékben érvényesítette hatását az elmúlt ezer év kereszténységében?

Bármennyi vita folyjék is arról napjainkban, hogy hányféle és milyen gondolati eljárással értelmezhető annak az eseménynek (vagy éppen folyamatnak) a lényege, amelyet megváltásnak nevezünk, az ilyen irányú erőfeszítéseknek szinte kivétel nélkül szembe kell nézniük az emberi szenvedés jelenségével, azzal a meghökkentő ténnyel, hogy a megváltás történelmi eseménye óta a jelek szerint mit sem csökkent a szenvedés mértéke a világban (ahogyan felfoghatatlan módon a világot alkotó anyagot sem alakította át az, hogy Jézus Krisztus megdicsőült emberségén keresztül az anyag belső státuszt kapott magának Istennek az életében). A szenvedés kérdésére a kereszténység hagyományosan meglehetősen egyszerű választ adott (azzal együtt, hogy legnemesebb megnyilvánulási formái folyamatosan elengedhetetlennek tartották az emberi szenvedés mérséklését): az ember vagy együtt szenved Jézus Krisztussal, s így szenvedése érdemszerző, vagy üres és terméketlen kínokat él át. Ez azonban nem lehet minden, ami elmondható a szenvedés és a megváltás kapcsolatáról.

Az emberi szellem számára botrányt okozó keresztény mozzanatok között előkelő helyet foglal el az az álláspont, amely nem feltétlenül tartja kiiktatandónak a szenvedés tényét. Nemcsak arról van szó, hogy Isten jót vagy nagyobb jót tud létrehozni az emberi szenvedésből (ezzel nem lépnénk túl az emberiség régi keletű, „pogány” bölcsességén), hanem arról, hogy Jézus Krisztus páratlan és egészen egyszeri szenvedése „inkluzív” természetű. A Jézus Krisztus követését vagy utánzását célul kitűző kereszténység e téren is paradoxonnak bizonyul: Jézus Krisztus olyannyira páratlan, semmiféle előzményből le nem vezethető alak, hogy ami a legrendkívülibb és legsajátosabb benne (a szenvedése), pontosan az biztosít lehetőséget arra, hogy mások is a részesévé váljanak. Így utánozható az utánozhatatlan, így követhető a követhetetlen: Jézus Krisztus nem csupán a kegyetlen kínzásmód borzalmas tortúráját szenvedi el, hanem egészen egyedülálló lényénél fogva egészen más minőségű szenvedést él át ahhoz képest, ami az emberi egzisztencia számára egyébként lehetséges, s pontosan ez az exkluzív passio engedi magához inkluzív gesztussal azokat, akik nem zárkóznak el a valósága elől.

Ennek a „befogadó” gesztusnak a legszemléletesebb megnyilatkozási formáját a nagycsütörtöki esemény alkotja. Mivel Jézus Krisztus egész élete eleve és lényegileg áldozati élet volt, abban az értelemben, hogy teljes nyitottságot tanúsított azzal szemben, akit Atyjának nevezett, az élete e belső lényegét kinyilvánító halálának küszöbén végbevitt aktusa – önmagát szétosztó gesztusa révén – halála törvényének veti alá az egész emberi életet: a nagycsütörtöki esemény óta csak annak az eucharisztikus életstílusnak lehet létjogosultsága a kereszténységben, amelynek síkján az ember ahhoz hasonul, ami Jézus Krisztus életének volt a törvénye. Akkor találja meg az életet, ha kész elszakadni minden támasztól, akkor lesz teljesen önálló, ha vállalni tudja a teljes függőséget, akkor fogja fel, hogy minden Isten adománya, ha teljesen le tud mondani mindenről. Az eleve az egész (a megtestesüléstől a feltámadásig, sőt bizonyos értelemben a világ végéig ívelő) megváltási eseményből táplálkozó nagycsütörtöki esemény történelmi megjelenítései révén fokozódik az ember egysége és hasonlósága azzal, aki nem esetleges és tetszőleges alakja a történelemnek, hanem az, akiben (és senki másban) megmutatkozik, mi az iránypontja annak az önmagán túlra feszülő nyitottságnak, amely elválaszthatatlan az ember lényegétől.

Mindenki csak csöndben és magányban találhatja meg önmagát, és csak így lehet igazi kapcsolata másokkal. Az emberi szeretet örök fájdalma, hogy teljesen senki nem tudja megosztani magát, senki sem képes teljes kapcsolatra – egyetlen ember volt a történelemben, aki teljesen meg tudta osztani magát (mert tökéletes nyitottságot tanúsított), s ezért ő volt egyben a legmagányosabb is. A nagycsütörtöki gesztusának engedő eucharisztikus életstílus olyan magányba vezet be, amely az egyetlen záloga minden önmegosztásnak, azaz minden közösségnek.


Fotó: Fábián Attila