Szentírás-magyarázat: „Eljött az óra” Nagyböjt ötödik vasárnapja – Jn 12,20–33

„Eljött az óra”, amelyben a legutolsó, a legnehezebb lépéseket kell megtennie. A szinoptikusok megőrizték az elvetett magról szóló példabeszédet, de abban az ige a mag, amely ha jó földbe hull, sokszoros termést hoz. Itt most önmagáról mondja Jézus, hogy mint az elvetett magnak, földbe kell kerülnie, meg kell halnia, hogy ne maradjon egyedül. Először a tanítványaihoz fordul, hogy őket is a teljes odaadásra bátorítsa. Aztán mintha már magában beszélne, töprengene: „Most megrendült a lelkem. Nincs is szavam.” A vívódó monológ végül mégis imádsággá tisztul: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Ezt a feltörő fohászt az Atya nem hagyja válasz nélkül. „Égi szózat” felel rá. „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” Az Atya nem azzal dicsőül meg, hogy a megaláztatásból kiszabadítja fiát, hanem épp azzal, hogy teljesen odaadja azoknak, akik ellene törnek.

A körülállók nem értik a Fiú és az Atya fönséges párbeszédét. Ennek tartalma előttünk is csak a nagypéntek és a húsvét ismeretében világosodik meg. Jézus számára azonban teljesen egyértelmű az Atya válasza. „Ha fölemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok.” Ott fönn, a kereszten teljesedik be a küldetése, amikor csak egy-egy fájdalmas kiáltás töri át a némaságát. Akkor lesz mindenkié, amikor népének „hivatalos” képviselői kitaszítják maguk közül.

Nagyböjt ötödik vasárnapján már a Golgotára vezető utat keressük. A megfeszített Üdvözítő már nemcsak a választott nép fiait, lányait szólítja megtérésre, hanem minden embert, a „görögöket” is. Aki „fölemeli rá a tekintetét”, az üdvözül. Hogyan is olvassuk Szent Pál levelében? „Ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt.” (2Kor 5,14-15)