– Miképpen emlékszik vissza hivatása kialakulására?
– Keszthelyre jártam templomi hittanra és ministrálni, s akkor került oda fiatal káplánként Földi Elemér atya, aki sokat foglalkozott velünk. Azt hiszem, elsőként az ő példája indított arra, hogy én is a papságot válasszam. Ecker Béla és Krasznai József atya szintén nagy szerepet játszott hivatásom alakulásában. II. János Pál pápa mondta, hogy minden hivatás mögött ott van egy vagy több pap jó példája. Ezt én is meg tudom erősíteni.
– Miután püspök lett, maga is számtalan papot szentelt. A „másik oldalon állva” mire gondol olyankor, amikor új papok kerülnek az egyházba?
– Mindig örülök annak, ha valaki elkötelezetten erre az útra lép, és elfogadja Krisztus hívását. Ez nem egy „foglalkozás”, amit részidőben lehet művelni. A papság a teljes személyt, a létet foglalja le, itt soha nem jár le a munkaidő. Szent Pált sem tudnám elképzelni nyugdíjasként. A teljes odaadottság a legfontosabb, és azért imádkozom, hogy akiket szentelek, ezzel a lelkülettel induljanak neki a szolgálatnak.
– Szentelését követően tíz évig káplánként dolgozott különböző helyeken.
– Nagykapornakon, majd Kiskomáromban, Nagykanizsán, Siófokon és Balatonfüreden szolgáltam. Máig tartom a kapcsolatot néhány emberrel valamennyi egykori plébániámról. Szép időszak volt ez az életemben. Azután két évre Franciaországba kerültem, ami szintén nagy élményt jelentett számomra. Hazatérésem után először Szegeden tanítottam a szemináriumban, majd nyolc évig a budapesti papneveldében voltam tanár és spirituális.
– Tízéves papnevelői tapasztalata alapján mit tart fontosnak a papjelöltek képzésében?
– A megtanulható dolgok mellett legalább olyan fontos, hogy a papnövendékek egyfajta elkötelezettséget tanuljanak. Ez természetesen csak olyanok életpéldájából fakadhat, akik maguk is elkötelezettek.
– Győri püspökként 1991 óta vezeti az egyházmegyét. Felelevenítené szolgálatának néhány fontosabb állomását?
– Szerencsés időben, a rendszerváltást követően kerültem ide. Már Veszprémben, a Regina Mundi-templom plébánosaként tapasztalatokat szereztem egy iskolaátvételben, s érzékeltem annak minden nehézségét. Idekerülve tudatosan kezdtem el kiépíteni az iskolarendszert. Óvodák, általános iskolák, gimnáziumok, középiskolai kollégiumok, egyetemi szakkollégiumok nyitották meg kapuikat az évek során. A templomfelújítások és -építések is nagy kihívást jelentettek. Amint lehetett, kiépítettük a karitászt, elkezdtünk foglalkozni a fiatalokkal, továbbképzéseken vettünk részt, rendeztük az egyházmegye és a sajtó viszonyát. Hitvallás címmel egyházmegyei havilapot adunk ki, Győrben Credo címmel havi tévéműsorunk van, amely megújult honlapunkon is követhető. A legfontosabbnak a szemináriumi képzés megújítását tartom. Ebben nagy előrelépést jelentett a szoros kapcsolatok kiépítése a római Lateráni Egyetemmel. Ez egyrészt minden kispapot arra ösztönöz, hogy elmélyültebben is foglalkozzon valamely témával, másrészt pedig megfiatalodott a tanári kar is, amelynek tagjai közül sokan komoly külföldi intézményekben megszerzett végzettséggel tanítanak nálunk.
– Hogyan sikerült elérni, hogy 1996-ban II. János Pál pápa ellátogasson Győrbe is?
– Bevallom, mi elsősorban Apor Vilmos püspök boldoggá avatására készültünk, amelyet Ternyák Csaba érsek előbb titkárként, majd rektorként igyekezett előkészíteni. A szentatya látogatása tulajdonképpen inkább véletlenszerűen alakult. Pannonhalma fennállásának ezredik évfordulójára hívták meg a pápát, s mivel ő szeretett volna az országban élő hívekkel is találkozni, így kézenfekvő lehetőségként adódott a győri látogatás. Az ipari parkban megtartott szentmise nagy lendületet adott egyházmegyénk hitéletének.
– Az utóbbi években szembetűnően megerősödött Apor Vilmos és a Könnyező Szűzanya kegyképének kultusza…
– Mindszenty bíborossal ellentétben Apor Vilmosról sokáig beszélni sem volt szabad. Ezért amikor 2005-ben Apor Vilmosemlékévet hirdettünk meg az egyházmegyében, kiderült, hogy bizony sokan még csak nem is hallottak a vértanúhalált halt püspökről. Ma már szerencsére közismert az alakja, és a rendszeresen érkező imameghallgatások, a szentmisék és az Apor-zarándoklatok is azt bizonyítják, hogy a hívek szívesen imádkoznak a szentté avatásáért. A kegykép könnyezésének 300. évfordulóját 1997-ben szép ünnep keretében ültük meg, s a búcsú idején évről évre egyre többen zarándokolnak hozzánk. Idén márciusban John Kirby clonferti püspök is velünk ünnepelt Győrben, és látogatását nyáron mi is viszonozzuk, Írországba utazunk. Ez a kölcsönös kapcsolat nagy kincse az egyházmegyénknek.
– A következő tanévtől bevezetik az iskolákban az erkölcs- és hittanoktatást. Hogyan vélekedik erről a kérdésről?
– A Magyar Katolikus Püspöki Kar iskolabizottságának elnökeként úgy látom, ebben az ügyben még sok a kérdőjel, sok mindent nem látunk világosan. Ám örvendetes fejleménynek számít, hogy ötven százaléknál is magasabb volt a hit- és erkölcstant választók aránya, holott eddig az országos adatok szerint csupán a diákok körülbelül harminc százaléka jelentkezett hittanra. A gyakorlati kivitelezésben minden bizonnyal lesz egy-két zökkenő, de ettől nem szabad megijedni. Felnőtt már egy olyan generáció, amelynek nemhogy a szülei, de a nagyszülei sem kaptak rendszeres vallásos nevelést, s ilyen körülmények között könnyen válik uralkodóvá egyfajta közömbös szemlélet, amely szerint „mindegy, hova jár a gyerek, csak jót halljon”. Szorgalmas munkával, helytállással és folyamatos jelenléttel azonban mindezt jóra lehet fordítani.
– Befejezésül engedjen meg egy fiktív kérdést: Mit gondol, a most frissen szentelt papok milyen egyháznak lesznek a tagjai ötven év múlva, az aranymiséjükon? Hogyan fog kinézni néhány évtized múlva a katolicizmus Európában, illetve a világon?
– Nem mernék jósolni, de egy biztos: fel kell készülnünk arra, hogy egyházunk egyfajta diaszpóra-egyházzá válik. Ez bizonyos szempontból zavaró lehet, ha valaki megszokta, hogy egy faluban mindenki keresztény nevelést kap, templomba jár. Ez az állapot azonban már a múlté. Az új helyzet azonban új lehetőségeket is tartogat: kialakulhatnak komolyabb, hitükben erősebben kitartó hívőközösségek. A kommunizmus idején Gál Ferenc professzor úrtól, a dogmatika tanárától megkérdezték, szerinte hogyan alakul majd az ökumenikus mozgalom. Azt válaszolta: „Mindegyikünk hirdetni fogja az evangéliumot, és a gondolkodó, útjukat kereső fiatalok oda mennek majd, ahol találnak valamit.” A mi felelősségünk is az tehát, hogy olyan papjaink és híveink legyenek, akik hitelesen tudják hirdetni azt a „valamit”, ami valójában nem más, mint maga Krisztus.
