„Kérek egy Emmausz-szendvicset!”

Felfedeztem, hogy a boldogság, amelyre annyira vágytam, csak benne található meg. A lelkigyakorlat után mindent oda akartam adni neki, más lett a hozzáállásom az egyházhoz, a szentmiséhez. Amikor 1980-ban II. János Pál pápa Fortalezába látogatott, a bíborosunk megkért, hogy a fiatalok nevében adjak ajándékot neki. És mi legyen az? – kérdeztem. Hát, az a te dolgod! – válaszolta a bíboros. Ima közben jött az ötlet: tegyem fel az életemet azoknak a fiataloknak az evangelizációjára, akik úgy, mint korábban én, távol állnak az egyháztól. Mindezt leírtam egy levélben a pápának, és beszéddel is készültem, ám amikor szemtől szemben álltunk, nem tudtam megszólalni. Mintha a tekintete azt sugallta volna: nem is kell mondanod semmit. Átadtam neki a levelet, de fogalmam sem volt, hogyan valósítom meg, amit leírtam benne. Ám egyszer csak bevillant: egy fiatal, aki nem megy templomba, pizzázni csak eljár. Miért ne nyithatnék egy büfét az evangelizálásra? 1982-ben hoztuk létre a Shalom első evangelizációs központját Fortalezában. Ennek előtere egy snackbár, hátsó része pedig kápolna. Mi, fiatalok voltunk a pincérek, s a szendvicseknek bibliai neveket adtunk. „Kérek egy Emmausz-szendvicset! De mi az?” – rendeltek a fiatalok, s éppen ez volt az a kérdés, amit hallani akartunk, mert így elkezdhettünk mesélni nekik a Szentírásról, majd a magunk történetét is elmondtuk. Beszélgetésünk általában az asztalnál kezdődött, és az oltárnál ért véget. Egyre több fiatal jött, aki azt mondta, ő is fel szeretné ajánlani az életét Istennek. Így született meg a Shalom.