Szent István a magyar drámairodalomban

Az első, nagyobb figyelmet kiváltó színmű 1861-ben született, I. István király címmel. Az ötfelvonásos tragédia írója Dobsa Lajos. Az idős király arra készül, hogy kijelölje utódját, Imre fia személyében. Több oldalról is ellenségek veszik körül. Elsősorban a kereszténységet elutasító pogány magyarok, de rokona is, Péter, aki majd Orseolo előnévvel utóda lesz a trónon. Pétert a magyarok gyűlölik, de őt ez hidegen hagyja, minden erkölcsi gátláson túllépve, kíméletlenül tör hatalomra. István reménye Imre, aki imádságos lélek, kötődése Krisztushoz olyan erős, hogy teljesen neki akarja szentelni az életét. Az uralkodás nem érdekli, nősülni is csak szülei kifejezett óhajára hajlandó, noha kiszemeltje, a horvát király lánya, Crescimira gyönyörű és jóságos leány. Dobsa Lajos tragédiájában Péter gyilkolja meg Imrét: elhiteti a szerelmes Crescimirával, hogy bájitalt ad neki, ám az üvegcsében méreg van.
István és asszonya, Gizella mérhetetlen fájdalmat érez Imre halála miatt. „Fáj az élet, fáj a halál” – kesereg az öreg király. Mindkettőjük vágya, hogy minél előbb kövessék fiukat a túlvilágra. A nemzet jövője miatt állandóan aggódó István szenvedését az is növeli, hogy tisztában van vele: a magyarok többsége csak kényszerből követi a kereszténységet. Emiatt, bár személyisége tiltakozik ellene, kénytelen kemény eszközöket is bevetni. István nehéz döntései előtt mindig Istenhez fordul, teljes bizalommal van a Teremtő iránt. Időnként megroppan a vállaira nehezedő teher súlya alatt, magányosnak érzi magát, kétségek gyötrik, mintha belefáradt volna az uralkodással együtt járó gondokba: „Már agg, tehetetlen, házsártos vagyok, hiszen nem is tudok már, csak pörölni. Elhagyva népemtől, beteg levék. S meguntam az örök küzdelmeket; Midőn a jó szándék rosszal fizet.” Az országban uralkodó állapotok az anarchia felé közelednek, az egymásra acsarkodó főúri csoportok a király halálát várják, hogy utána megmérkőzzenek egymással a hatalomért. István pontosan látja mindezt: „Gaz árulókkal van környezve trónom. Nem félnek a szegény, beteg királytól.” Az államalapító nem emberekbe, hanem Krisztusba veti a bizalmát, így fohászkodik: „Örök fény-csillag, önts sugárt művembe!” Kétségek gyötrik, mégis él benne a remény, hogy az idő őt igazolja, „mért most elpártolának, még áldani fogja azért nevemet egykor nemzetem”. Vazul megvakítását nem István rendeli el. Péter bízza meg az őt anyagi haszon fejében szolgáló Szebuszt, hogy hajtsa végre e rémtettet. Vazul elárvult fiait viszont István menti meg a haláltól, külföldre menekítve őket. Földi halála előtt az öreg király különleges isteni kegyelemben részesül, látomásban tárul fel előtte a nemzet jövője, melyben összekapcsolódik a magyarság és a kereszténység sorsa. Ahogy a sziklára épített ház ellenáll a legerősebb viharoknak is, úgy az István által alapított állam is fennmarad: „Ni, Endre, Béla! Hű, derék öcséim! Nyomokban egy egész Árpád-sereg! Fénylő korona a fejükön és a koronán tündöklő kereszt! Hát élni fog az Árpádok faja?! Hát élni fog az én jó nemzetem! Nagy lesz hazám, s oltalma a kereszt!”
Tragédiájában Dobsa Lajos párhuzamot von István és Mózes között. Mindkettejük küldetése, hogy erős alapot építsenek. A többi már utódaikra vár. Sík Sándor István király (1930) című drámája 1038. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigíliáján játszódik, közvetlenül a nagy király halála előtt. Együtt él egymás mellett a pogány vallás és a keresztény hit. Az öreg Buda, István egyik főembere egyszerre imádkozik közbenjárásért Szűz Máriához és a pogány isteneket jelképező bálványokhoz. Az udvarban a főemberek egymás között arról vitáznak, hogy István halála után ki legyen az új király, Orseolo Péter vagy Aba Sámuel. István az uralkodásba belefáradt öregember, az őt ért csapások – mindenekelőtt Imre fia halála – megviselték. Nem múló fájdalom ez számára, de Jóbként mondja: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő neve.” István magányos is, csupán asszonya, Gizella és menye, Ilona áll mellette. A kereszténység és a magyarság egyet jelent számára. Világosan látja, hogy ha utódja ezt nem érti meg, elveszünk az ellenséges környezetben. Ugyanakkor olyan személyt kell megtennie utódjának, aki élvezi az országnagyok és a nép bizalmát. Orseolo Péter nem lehet az, mert a magyarok gyűlölik. Ezért István a kereszténységet csak kényszerűségből felvevő rokonát, Vazult akarja trónra emelni, mivel ő Árpád-vér, ősmagyar. Az államalapító király valódi reálpolitikusként jelenik meg itt. István még uralkodói méltóságát is felfüggeszti, amikor hatalmas alázatról tanúskodva térdre borul, és úgy kéri Vazult, hogy fogadja el a trónt, annak összes feltételével. A földi halálra készülő Istvánnak egyetlen dolog számít csupán, az ország jövője, amelyért az Árpád-nemzetség különleges felelősséggel tartozik: „Az Istennek úgy tetszett, hogy a mi kezünkbe tegye le ennek az országnak a sorsát, a mienkbe, Árpád-fiakéba. Minekünk többet adott az Isten, mint másoknak (…).Többet is kíván tőlünk, mint másoktól. Kezünkbe adta a pálcát, el nem hajíthatjuk. Vállunkra tette a terhet, le nem rázhatjuk. Tenyerünkbe tette le az ország lelkét, mi felelünk róla Isten és ember előtt, ezen a földön és a másvilágon.” Az uralkodó az egész nemzet gondját hordozza magán. „A királynak ne legyen külön szíve. Az ország szíve dörömböljön a mellében.” István elismeri, hogy szeretete megalkuvást nem ismerő: „Véres szeretet, kegyetlen szeretet. Erős, mint a halál. Attól tanultam, aki keresztre feszíttette magát az emberekért (…) Krisztus nem alkuszik. Aki nincs vele, az ellene van! Az igazság nem alkuszik.”
Istvánban nincsenek kétségek afelől, hogy ezen a világon minden egy isteni terv részeként működik. Lehetetlent kíván Vazultól, teljesen új embert akar faragni belőle, és nem holnap, nem a távoli jövőben, hanem most, azonnal, mert erre van szükség. „Azt akarom, hogy folytasd, amit megkezdtem. Az emberek engem szent királynak hívnak. Neked is szent királlyá kell válnod.” Vazul azonban, aki mindennapokban az ősi, pogány hitet követi, méltatlan arra, hogy véghezvigyen egy ekkora küldetést. Amellett, hogy a kereszténységet a gyengék vallásának tartja, részeges, nőfaló hedonista, s nemhogy távlati, de semmiféle elképzelései nincsenek a jövőről. István hite élő hit, tudja, hogy az „isteni szellem ereje” él a lelkében. Vallja: „Nincs élet a Krisztuson kívül. Hogy megmaradjanak, el ne pusztuljanak a nagy nemzetek közt, gyökeret verjenek ezen a földön. Nincs itt menekvés a kereszten kívül.” István azt szeretné, ha Vazul is befogadná a lelkébe Krisztust, de ő elutasítja a kegyelem lehetőségét.
Isten teljes átalakulást kér az embertől, és ugyanígy István is mindent kér Vazultól, tökéletes önfeladást, kereszthordozást. Nem hagy kétséget afelől, hogy mi lesz a sorsa, ha nemet mond: „Nincs senkim rajtad kívül. Senkije ennek az országnak. Neked kell megváltanod. Vagy megváltója leszel, vagy árulója.” Vazul végül nem fogadja el István ajánlatát, de nem a király vakíttatja meg, nem ő önt forró ólmot a fülébe, hanem az uralkodásra vágyó és Vazult gyűlölő Orseolo Péter. Amikor István hírt kap erről, úgy érzi, minden összeomlott. A nagy király ekkor fordul Istenhez, mint végső és egyetlen mentsvárhoz, a legbiztosabb védelmezőre, Krisztusra bízza „apátlan-anyátlan” népét, a végtelen Szeretetre: „Nincsen, aki szeresse őket. Nincsen, aki védje őket. Csak az Isten, csak az Isten! Én a Te kezedbe adom az országot.”
Szabó Magda Az a szép, fényes nap (1975) című színjátéka 994 őszén játszódik, az esztergomi fejedelmi rezidencián. Géza fejedelem arra készül, hogy fiát, Vajkot másnap megkeresztelteti a római katolikus egyház előírásai szerint. Gondosan előkészít mindent. El akarja hitetni a külföldi követekkel, hogy a magyarok megváltoztak, az Európát végigpusztító horda már a múlté, a jövőben alattvalói keresztény népként békességre törekszenek mindenkivel. Ám ez csak színjáték, Géza belülről mit sem változott, válogatás nélkül gyilkol le mindenkit, aki nem illik bele az elképzeléseibe. Reálpolitikusként felismerte, hogy a magyarság csak úgy maradhat meg, ha felveszi a keresztséget, csatlakozik annak római ágához, de a lelkét nem érinti meg Krisztus szeretete. Azt kérdezi Vajktól: „Mi közöm van nekem a keresztények Istenéhez? Azt sem tudom, hány van belőle, egy? kettő, három? Az egyiket nem látni, a másik lóg a kereszten, a harmadik meg egy galamb.” Géza azért vette fel a békesség álarcát, mert időt akar nyerni. Néhány évtizedet, amíg ismét megerősödünk, hogy aztán kezdhessük elölről a hadjáratokat, rettegésben tartva Európát. Vajk számára azonban a kereszténység az egész embert átformálni képes éltető erő. Kapcsolata Istennel folyamatos, naponta többször fohászkodik a Teremtőhöz. Géza értetlenül szemléli ezt. Apa és fia személyében a nyers erőre támaszkodó régi, illetve a szeretet erejében hívő új világ csap össze. A köztük lévő ellentét kibékíthetetlen. „Te gyűlöletre alapoznád az új egyházat, én a Krisztus szeretetére, hogy támasza legyen ennek az országnak. Hagyj meg engem a hitemben, hogy az én alapom a szilárdabb” – mondja a leendő István király fejedelmi apjának, aki semmit sem ért fia terveiből.
Vajk elborzad attól, ahogyan apja Istenről és a lehetséges jövőről beszél, amelyben továbbra is a gyilkos erőszak uralkodna. A megkeresztelkedés előtt álló ifjú Vajkban csírájában már ekkor ott vannak a nagy király jellemzői: távlatokban gondolkodik, iskolákat tervez, otthonokat, várakat, melyek biztonságot és nyugalmat adnak a harcokban megfáradt és most végre megpihent népnek. Vajk építeni akar, lelkileg és szellemileg is fel akarja emelni az Isten által gondjaira bízott népet.
Boldizsár Miklós Ezredforduló (1981) című alkotása meghatározása szerint opera prózában. Ez a darab volt az alapja Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperájának, amely ma már a magyar kultúra klasszikusai közé tartozik. Boldizsár drámájának alapkonfliktusa az ifjú István és apai nagybátyja, Koppány közötti harc. István Isten akaratát tartja szem előtt, azt, hogy a római katolikus egyházhoz csatlakozzunk. Koppánynak viszont mindennél fontosabb az ősi hagyomány megőrzése, amelybe beletartozik a függetlenség és a szabadság, valamint igénye a trónra. A népet jelképező tömeg hol Istvánt, hol Koppányt élteti, s ugyanezt teszik az előkelőségek is, saját hasznuk reményében. Koppányon kívül Istvánnak meg kell küzdenie anyja, Sarolt kérlelhetetlenségével, aki semmiféle engedményre nem hajlandó az ellenséggel szemben, s szerelemre éhes szépséges feleségével, Gizellával, valamint az egyházi és politikai hatalmat összekapcsoló papokkal is. István kezdetben nem akar harcolni Koppánnyal, keresi vele a megegyezést. Szent Pálhoz hasonlóan vallja: „Ha szeretet nincs, semmi sem vagyok.” Koppány azonban úgy képzeli el a békét, hogy kizárólag az ő akarata érvényesüljön. Ám erkölcsi nagysága vitathatatlan: elutasítja a táltos követelését, hogy lincseltesse meg a néppel Istvánt.
István fokozatosan döbben rá arra, hogy a mindennapos hatalmi harcokban kénytelen a kardját, az erejét használni. Nem tagadja, hogy mindenáron meg akarja szerezni a trónt. „Mindenáron, igen. De nem minden eszközzel.” Tisztában van rendkívüli felelősségével: „Az én küldetésem az ország!… Én tudom, hogy velem kezdődik minden, ameddig az ország él, megmarad és túlél.” István kezdetben erősen hisz Istenben, később azonban áthárítja rá a felelősséget, mondván, a Teremtő vezette a harcra, noha ő békességre törekedett. „Nem én akartam, hogy így legyen, te vezettél erre az útra, Uram! Te irányítottad kezemet, akaratomat, te tagadtad meg önnön parancsaidat!” István kezéből fokozatosan kicsúszik az irányítás, így Koppány meggyilkolásához sincs köze. Tehetetlen bábként nézi végig, amint a tömeg meglincseli Koppányt, miközben Gizella és a pap megakadályozzák, hogy közbelépjen. István ekkor nyíltan szembeszáll Istennel: „Királya már lesz ennek az országnak, de békéje csak akkor, ha engem követnek, és nem téged, Uram! Én parancsolok nekik ezentúl, nem te! És minden földi szolgád kötelessége ebben a hazában, hogy hittel és akarattal szolgálja az én akaratomat!… Veled, Uram, de nélküled!” Vagyis István királyként Istenre hivatkozva, de a saját akaratát követve tervezi az uralkodást.
Ratkó József Segítsd a királyt! (1984) című drámája 1031-ben, Imre herceg, illetve 1038-ban, István király halálának évében játszódik. Az uralkodó fájdalma határtalan Imre halála miatt. Így panaszkodik: „Kisemmizett az Isten, meglopott!” A király Isten büntetésének tekinti egyetlen fia halálát: „Megvert az Úr!” Fájdalmát csak fokozza, hogy asszonya, a bajor Gizella őt hibáztatja Imre haláláért, zsigeri ellenszenv él benne a magyarokkal szemben. „Pokolnak melyik bugyrából merült fel ez összevissza népség? Csak bűnötök van!” A több gyermekét is elvesztő királyné meggyőződése, hogy Isten nem szereti a magyarokat, és ennek ő is a szenvedő alanya: „Magzatkáimat azért vetted el, hogy írmagja se maradjon fajának?” Még királyi ura nevét is Isten bosszantásának gondolja: „Eloroztad nevének egy felét! I-s-t-v-á-n! Ezért utáltad el magadtól; miatta sújtasz engem is, Uram!”
Az öreg király azonban gyötrelmeinek napjaiban is Istentől remél vigasztalást, s nem a maga, hanem az ország érdekében kéri az Ég segítségét: „Király nélkül a nép elözvegyül, elvadul Tőled, árva s nyughatatlan lészen újra világ végezetéig, más nép cselédje lészen, ha nem segítsz. Keríts körül irgalmad köntösével, Uram, ne veszíts el minket!” Ratkó drámájában is együtt él a pogányság és a kereszténység, Istvánt gyermekkora óta kíséri két nevelője, a pogány hitet őrző Öreg és a katolikus főpap. Az idős király szembesülni kényszerül azzal, hogy a keresztény hitet a nép jelentős része csak érdekből vagy félelemből követi, de Krisztus szeretete nem hatja át a lelküket. Kénytelen eltűrni azt is, hogy az urak a szemére vetik, németek, vagyis idegenek befolyása alatt cselekszik. A lelkében megrendült és testi erejében is megroppant király érzi, hogy napról napra gyengül, ezért ki akar egyezni ellenségeivel, hogy halálát követően ne törjön ki háborúskodás a trónkövetelők között, folytatódjon a békés építkezés. Csakúgy, mint Sík Sándor drámájában, István Ratkó művében is reálpolitikusként viselkedik, és elfeledkezve a köztük feszülő ellenségeskedésről, az Árpád-házból származó Vászolyt akarja megtenni utódává. Kísérlete azonban kudarcba fordul. Az pedig tekintélyének csorbulását jelzi, hogy a király háta mögött Vászolyt ellenségei megvakíttatják, és fülébe forró ólmot öntenek. Amikor István tudomást szerez erről, így gyászolja őt: „Nekem végső reményem te vagy, te voltál ama szörnyű nap óta. S immár te is fájsz, Vászoly. Szemed világát meggyászolom, s elsiratlak téged.”
A beteg, öreg királyt a lelkiismeret is gyötri, úgy érzi, súlyos bűnök terhelik a lelkét: „Bűnöse vagyok népemnek, nem királya.” Beismeri kicsinységét a Teremtő mindenhatóságával szemben: „Fiam holtáért káromoltam őt, pereltem én, a semmi, ellene!” Egyedül maradva fájdalmaival, gondjaival, végső menedékként Istenhez fohászkodik: „Lélek szól velem? Ne hagyj kápráznom, Isten! Felírtál engem sújtoló kezedre? Szólj békességet, küldj vigasztalást! Te kezedben van élet és halál!”
Az említett drámák szerzői érző, hús-vér emberként ábrázolják államalapító királyunkat, akiben minden adottság megvolt ahhoz, hogy rendkívüli feladatát végbevigye. Alapvetően békességre törekedett, de ha rákényszerült, nem riadt vissza a keményebb eszközöktől sem. Minden tettét meghatározta Krisztusba vetett mély hite, az Istentől rábízott ország jelene és jövője iránt érzett különleges felelősségtudata.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..