Számkivetve is szerzetesként

Hatan jelöltként utaztak Budára, az új rózsadombi zárdaépületbe, ahol M. Immaculata volt a főnöknő. Két év múlva tértek vissza Sopronba, s 1935. augusztus 21-én volt a beöltözésük. Mária nővér 1938-ban tette le az első fogadalmat, és 1941-ben kötelezte el magát örökre Istennek. A rendben először a konyhán, majd az internátusban dolgozott, később betegápolóként szolgált a klauzúrában. Az 1948-as államosításkor elvették a rendházukat, de a rendi élet még tovább folyt. Mária nővér ápolta a betegeket, mellette varrásból próbáltak valamennyi pénzhez jutni. 1949. augusztus 24-én volt az utolsó beöltöztetés, ekkor hat fiatal kezdte meg a kétéves noviciátust.
„1950-ben egy júniusi Jézus Szíve-litánián együtt voltunk a kóruson, amikor jött a hír, hogy a szegedi tanulmányi házból elvitték a nővéreket. Két nap múlva megjött a püspök rendelkezése, hogy a hat fiatal novíciát haza kell küldeni. Immaculata nővér azt kérte tőlünk, mindenki készítse össze a személyes holmiját. Június 18-án, vasárnap a Jézus Szíve-körmeneten súgta meg nekünk valaki, hogy nyugodtan alhatunk, még két hétig biztosan nem visznek el. Ez azonban megtévesztésnek bizonyult, mert ezen az éjszakán jöttek értünk. Tizenegy óra után nagy csizmák dübörgésére ébredtem. Kinéztem az ablakon, és megrökönyödve láttam, hogy hét ávós jött át a kapu alatt. Egyik kezükben nagy lámpa, a másik kezükben revolver volt, minden kijárathoz ketten mentek. Az orvosi lépcsőn följöttek, puskatussal beverték az ablakot. Anna nővér ingben nyitott nekik ajtót. A második emeleten kellett sorakoznunk. Egy hátizsákba gyömöszöltem bele a legszükségesebbeket. Georgia nővér volt a konyhamesternő. Induláskor azt mondták neki, hogy két napra való élelmet hozzon magával. Szegény hirtelen, a nagy kapkodásban csak egy nagy lavórt talált, abba tett két kenyeret és egy nagy darab szalonnát” – idézi fel a legnehezebb órákat Mária nővér.

„Az ávósok minden kijáratot megszálltak, a kórus felé nem engedtek senkit, talán attól tartottak, meghúzzuk a harangot. Névsorolvasást tartottak, de az ő listájukon Felicitas nővér neve is szerepelt, aki pedig már meghalt. Fölolvasták a rendelkezést, hogy kiutasítottak Sopronból, mert határsáv, majd alá kellett írnunk a papírt. Aztán elindultunk a kerten keresztül a Horváth-udvarra, ahol a kocsik vártak. Három teherautóra lehetett fölszállni, azt mondták, a negyedikre csak az öregek mehetnek. Bennem szörnyű gyanú ébredt, hogy esetleg gázkamrába viszik őket, arra gondoltam, jobb, ha velük vagyok. Megpróbáltam fölszállni hozzájuk, de az ávós nem engedett. Amikor elfordult, mégis fölmásztam a teherautóra. Útközben, mikor az őreink elbóbiskoltak, egy nagy biztosítótűvel sikerült lyukat fúrnom a ponyvába, hogy legalább tájékozódni tudjunk. Úgy tudtuk, a váci börtönbe visznek minket.”

Hajnali öt órát harangoztak, amikor Győrbe értek. Hangosan imádkozni, beszélgetni, énekelni tilos volt. Négy leponyvázott teherautó húzott egymás után az úton. Mikor néha megálltak a kocsik, ők a ponyva alatt hallhatták, amint az emberek egymásnak mondják: Most viszik a nővéreket! Vácott aztán a vincés nővérek zárdájához szállították őket. Ekkor lezárták a Karolina (Gasparich) utcát, hogy senki ne lássa, mi történik ott, gyorsan le kellett ugrálniuk az autókról, és beterelték őket az épületbe. „Amikor odaértem a kapu alá, észrevettem a Szent József-szobrot, olyan boldog voltam, hogy elkezdtem kiabálni: Itt a Szent József, akkor mégsem a börtönbe hoztak! Jött a főnöknő, és vele együtt a kápolnában elénekeltük a Te Deumot.”

A vincés nővérek tizennyolcan éltek a házban, az udvarukon lévő földszintes épületben pedig szegények laktak. Őket elküldték, a nővérek pedig főnöknőjük utasítására a városba, ismerősökhöz mentek aludni, így a helyüket átadták a frissen érkezetteknek. „Első éjjel a kövön aludtunk, de másnap tódultak az emberek a zárdához, és sírtak, kiabáltak: Ezek mit vétettek, hogy így hozták őket ide?” Senki nem hagyhatta el a házat. Nem volt se pénzük, se elég élelmük, ezért Pétery József váci püspök intézkedett, hogy a kispapok vásároljanak élelmiszert, és szerezzenek ágyakat és matracokat a nővéreknek. „Próbálkoztunk mindenféle munkával, az emberektől kaptunk varrnivalót, kapáltuk a kertet, öntöztünk, hogy valami zöldség teremjen, amiből ellátjuk magunkat, mostunk, vasaltunk. Jézus-szobrokat faragtunk, javítottunk, később megengedték, hogy hatan kimehessünk takarítani a székesegyházba. Nekem ezek mellett még ápolnom kellett a tisztelendő anyát.” A tanítványok és a volt novíciák megtudták tartózkodási helyüket, és rendszeresen kijártak hozzájuk. Mindig vittek valami finomságot, hogy kipótolják a nem éppen bőséges élelmezést. A püspök is mindennap meglátogatta, bátorította őket. 1950. szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján kellett levetniük a rendi ruhát. A püspök eljött, és megáldotta civil ruhájukat, hogy az is szent legyen, ne érezzék a nővérek, hogy számkivetettek lettek. Első reggel az ebédlőben gyűltek össze az elmélkedésre. „Mikor bejöttek az öreg apácák, harsány nevetésben törtünk ki, mert szedett-vedett ruháikban olyan mókásan néztek ki szegények. A tisztelendő anya hagyta, hadd nevessük ki magunkat, azt mondta, mégiscsak jobb, mintha sírnánk…” – meséli tovább Mária nővér.

Amikor véget ért kényszerű váci tartózkodásuk, hazaküldték, akiket lehetett. (Később szociális otthonokat alapítottak az öreg, egyedülálló nővérek részére.) Több nővér családoknál vállalt munkát. Mária nővér Margit nővérrel és Immaculata anyával Vácott maradt: a főnöknő anyai gondoskodással kísérte nővérei küzdelmeit, bátorította őket. „Többször felmentünk Immaculata anyánkhoz: jó volt, hogy akadt valaki, akinek mindent elmondhattunk, akit érdekeltek küzdelmeink, pedig akkor már nagyon beteg volt. Buzdított bennünket, hogy az Úr most is ugyanazt az életmódot juttatja nekünk, amit Szent Angéla anyánk elgondolt. Családokhoz helyezett minket, és ott kell példánkkal megszentelni a környezetünket” – emlékszik vissza a tisztelendő anya szavaira a nővér. Mária nővér – Immaculata anya halála után – 1952 tavaszán hazament az édesanyjához. Az Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott egy volt rendtársával. Az igazgatónő tudta, hogy apácák. „Egyszer nekünk szegezte a kérdést: nem voltak maguk mind a ketten a rendben? – De igen! – válaszoltam. – Mert akkor ezt meg kellett volna mondani. – Én azt válaszoltam: nyílt kérdésre nyílt feleletet adok. Ha megkérdezik, megmondom, de egyébként nem vagyok köteles elárulni. Később egy zsidó férfi lett a vezető, ő behívatott minket. Biztosított arról, hogy ameddig ő ennél a vállalatnál lesz, addig semmi hátrány nem ér minket azért, mert nővérek vagyunk.” Később a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet révén sikerült pénzt keresniük. Mária nővér ekkor tanult meg varrni. 120-130 forintot kerestek, gyönyörű dolgokat készítettek, babaruhákat varrtak exportra, hat forintot kaptak darabjáért. A munka mellett tíz éven keresztül ápolt egy öreg nénit. Amikor nyugdíjas lett, hazament, és az édesanyjáról kellett gondoskodnia, majd újabb tíz év következett, amelyet Gyirmóton sekrestyésként töltött, onnan került a győri papnevelő intézetbe, ahol szintén tíz évig volt. 1991-ben innen tért haza újra a soproni rendházba, amelyet akkor romos állapotban kaptak vissza. A helyreállítás után tízen költöztek vissza, ma már csak három nővér él itt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..