Séta utca: Pázmány és a korsó

Vegyünk például egy olyan, látszólag tökéletesen világias találmányt, mint a sör. Kezdhetném azzal, hogy a sör az emberiség egyik legősibb találmánya, kultúrtörténetünk kezdete. Már ötezer évvel ezelőtt hódoltak a sörivás élvezetének, a mai Irán területén fekvő egykori sumér városban, Susában. A kilencvenes évek elején francia és német régészek a susai ásatások során a sörkultúra egyértelmű nyomaira bukkantak. Egy föld alatti tárolóban, Husestán iráni tartomány mai területén amforákhoz hasonló agyagedényeket is találtak, amelyekben sumér füge- és mézbort hűtöttek egykoron. Az is kiderült, hogy az ókorban már szigorú rendeletekkel szabályozták a sörfőzést. A Hammurápi-féle törvénygyűjtemény, amelyet a huszadik század elején éppen Susában találtak meg, egyik cikkelyében a sörpancsolókat azzal fenyegette, hogy belefojtják őket a saját hamisított sörükbe. Hanem a címben azt ígértem, Pázmány Péter nagyságáról szólok. Az úgy történt, hogy Pázmány Péter 1588 és 1590 között Krakkóban tanult, méghozzá jezsuita szerzetesnövendékként. A lengyel jelöltek mellett svéd, olasz és erdélyi diáktársai voltak, utóbbiakból pontosan hét. Tudnunk kell, hogy Lengyelországban a kevesebb napsütés miatt soha nem volt jellemző a bortermelés – a középkorban főként a mi tokaji borvidékünkről szállították be a jóféle nedűt. A lengyelek alapvetően sört ittak és isznak, míg az akkori Magyarországon minden tisztességes ember bort ivott. És fontos leszögeznünk: a sör- és borfogyasztás egyik fő indítéka nem a fene nagy alkoholizmus volt. Sokkal inkább egészségügyi okokból nyúltak a korsó és a kupa után: a korabeli kutak vize, különösen a városokban, igen gyakran megfertőződött. Egy-egy járvány idején az egyetlen biztonságos folyadéknak a sör vagy a bor maradt. Nos, a Krakkóba érkező magyar szerzetesnövendékeknek esküt is kellett tenniük. A szent tanulmányok kezdetén ez egészen természetes. Az eskü latin szövegét a krakkói rendház lengyel elöljárója fogalmazta. A kolostor évkönyvében hiánytalanul fennmaradt, Petneki Áron művelődéstörténész felkutatta és lefordította. A fogadalomban többek között ez a kérdés szerepel: „Hajlandók lesztek-e Krisztus szerelméért lengyelül megtanulni és sört inni?” S akkor a tüzes borokhoz szokott, derék magyar ifjak sápadtan, ám hivatástól vezérelve azt rebegték: „Igen.” Krisztus szerelméért még azt a rémesen habzó, kellemetlen szagú löttyöt is hajlandók lesznek lenyelni.

Két év elteltével az ismétlődő járványveszély, illetve a török támadásoktól való félelem miatt a krakkói növendékképzést megszüntették. Pázmány Péter a szintén lengyelországi Jaroslawba került, ahol ugyancsak sört kellett innia. (Mellékszál: Pázmánnyal azonos időben Balassa Bálint költő is Krakkóban lakott. Az a Balassa, akit valamilyen homályos okból a tudomány jelenleg Balassinak nevez. Pedig ő maga kizárólag Balassa vagy Balassy formában írta le a saját nevét, Balassiként soha. A família teljes nemesi neve: kékkői és gyarmati Balassa család. Városunk megnevezése is Balassagyarmat, és nem Balassigyarmat. Balassa Bálint szépséges krakkói történetéről majd máskor írok.)

Biztosan állíthatjuk, hogy Pázmány Péter örökre szívében hordozta a lengyelországi éveket. Olyannyira, hogy amikor már esztergomi érsekként megalapította az első magyar papnevelő intézetet Nagyszombatban, a házirendben előírta: minden magyar kispap köteles megtanulni lengyelül – mivel a lengyel nyelv dallamossága révén igen alkalmas a zsolozsma éneklésére. Továbbá előírta, hogy a kispapok minden reggelire egy szelet sajtot kapjanak, hozzá pedig egy korsó sört. Úgy bizony. Hölgyek és Urak, elmondható tehát, hogy a leghétköznapibb dolgok is megszentelhetők. S egy korsó sört akár úgy is az ajkunkhoz emelhetünk, hogy közben illő lelkülettel azt mondjuk: Krisztus szerelméért.