Reménykedtünk…: Ahogyan a diák látta

Ezért volt megrendítő, amikor az udvaron felsorakozott diákokhoz az igazgató úr most nem is annyira szépen, inkább végrendelkezve szólt. Nem egy vakációra, hanem egész életünkre szólt az intés: soha ne feledjétek, mit adott nektek ez az iskola, milyen szellemiséget képviseltek fekete-fehérbe öltözött tanáraitok! Nem éreztük az előttünk álló szünidő örömeit, inkább szomorúan, csendben hallgattuk a búcsú szavait. Mégis reménykedtünk. Nem hittük el, hogy negyven év és annak máig ható következményei lesznek életünk keresztjei. Még azt sem tudtuk elképzelni, hogy tanárainkat nemcsak katedrájukról távolítják el, hanem közösségükből is szétszórják majd őket. Azt gondoltuk, csak az a feladat áll előttünk, hogy az iskolából a plébániára helyezzük át súlypontunkat. Onnan segítik majd volt tanáraink öntevékeny „apostoli” munkánkat. Azt el sem tudtuk képzelni, hogy már az első állami évnyitón lesz olyan diáktársunk, aki szellemi „felszabadulásunknak” nevezi az államosítást. Mindenesetre akkor a füttykoncert miatt nem tudta befejezni szónoklatát… Reménykedtünk, és vártuk, hogy vége legyen a rossz álomnak…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..