Hivatását nem vehették el tőle

Élettörténetéből kiderül, hogy a szétszóratás minden fájdalma ellenére hivatását nem vehették el tőle. Ha nem oszlatják fel a rendeket, élete másképp alakul. Egy azonban biztos, renden kívül élete kovász volt az emberek között. – 1944-től 1948-ig taníthattam a rendben. 1950. június 21-én hurcolták el a nővéreket. De már 1948-ban elvették tőlünk az iskolát. Már előtte sejtettük, hogy bekövetkezhet a legrosszabb is. A főnöknőnk arra kért bennünket, hogy tegyünk meg mindent a gyerekekért, mert nem biztos, hogy sokáig lehetünk még velük. 1948-tól fájdalmas időszak következett, hiszen még két évig ott éltünk az épületben, ráláttunk az iskolára. Tehetetlenül figyeltük a gyerekeket más nevelők között. Nekünk, fiataloknak azért volt nehéz, mert a hivatásunk elején álltunk. Az idősek pedig szomorú végként élték meg. 1950-ig plébániákon segítettünk, illetve szociális segítséget nyújtottunk a kerület szegényeinek. Ebben az időszakban az unokanővéreméknél aludtam éjszakánként. Egyik reggel egy nálunk dolgozó lány kétségbeesve szaladt elém az utcán, tőle tudtam meg, hogy éjjel elvitték a nővéreket. Kővé meredtem. Két hét múlva tudtuk meg, hogy Újszászra kerültek. Szeptemberig tartották fogva őket. Ekkor alá kellett volna írniuk egy papírt, hogy önként hagyták el a rendet. Senki nem írta alá. Aztán elengedték őket, mehetett mindenki amerre látott. Én a nővéremhez utaztam Paksra, két hétre, hogy segítsek neki a gyerekeket nevelni. Húsz évig maradtam. Dolgoztam is, de nagyon hiányzott a hivatásom. Kérvényeztem, hogy taníthassak. Nem volt könnyű elérnem. Végül Csámpapusztára helyeztek. Vallásos, jó szándékú pusztai emberek közé kerültem. Egészen az iskola megszüntetéséig tanítottam ott. Nehéz és gyönyörű évek voltak. Majd Paksra kerültem tanítani, de itt már nem éreztem jól magam. Amikor bementem a tanáriba, elhallgattak a kollégák. Beiratkoztam a marxista továbbképzésre is, mert utasításba adták, hogy három éven belül mindenkinek kötelező elvégezni a marxista–leninista esti iskolát. Amikor végre nagy nehezen rászántam magam, nem vettek föl. Kollégám érdeklődött, mi ennek az oka, mire a következő választ kapta: mit kezdjenek egy olyan nővel, aki mindennap templomba jár, s így indul az iskolába? Tizennyolc év tanítás után Pécsre kerültem, a püspökség szociális otthonába. A rendszerváltás során visszakaptuk az épületet a Ménesi úton, Pécsett megszűnt az otthon. Akkor jöttünk ide. Itt a szociális otthon vezetője lettem, majd tartományfőnökként is tevékenykedtem. Most is sok a tennivalóm. De a legfontosabb az, hogy itt a beteg nővérek közt nagyon vigyázzak a derűre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..