Az elmúlt két év egészségpolitikai döntéseit három orvos (Kóka János, Molnár Lajos és Horváth Ágnes) „vezényelte le”. Bármely apró vagy nagyobb részletét vizsgáljuk a „reformintézkedéseknek”, az öt alapelv közül vagy semmi vagy legfeljebb kettő teljesült. Olyan ez, mintha elégtelent vagy legfeljebb kettest kaptak volna a vizsgán. Pedig orvosi végzettségű egészségügyi minisztertől, illetve pártelnöktől minimum négyes, de inkább ötös volna elvárható… Munkám során a fővárosban és vidéken sokszor kérnek fel konzíliumba, súlyponti és kisebb kórházban egyaránt, főleg súlyos koponyasérültekhez, agyvérzettekhez. Két fő tapasztalat szűrődött le bennem az utóbbi két évben. A gyógyítók oldaláról az, hogy – a humán és anyagi erőforráshiány miatt – rendre elmaradnak azok a kisebb-nagyobb, esetleg életmentő beavatkozások, amelyeket a szakmai irányelvek alapján ugyan valóban nem kötelező elvégezni a súlyos életveszély állapotában lévő betegnél, de tíz esetből egyszer-kétszer eredményt, gyógyulást hoz. Az egy-két gyógyuláshoz mind a tíz esetben el kell végezni a beavatkozást, és életben kell tartani a beteget. Ezt a többletkiadást azonban (intenzívosztály-kapacitás, ápolónő, készenléti ügyeleti díjazás stb.) egyszerűen nem bírják el sem a súlyponti, sem a kisebb kórházak. 2005-ben még többnyire elbírták. 2006 őszétől indult el a forráskivonás, a teljesítmény-volumenkorlátozás (TVK). Olyan esetben is megtapasztaltam ezt egy megyei kórházban, amikor egy fiatal orvoskollégáról volt szó. Természetesen meghalt. Újra el kell mondani: szakmai szabályszegést ezek az esetek nem jelentenek, mert a végső, úgynevezett életmentő beavatkozások a választható és nem a kötelező kategóriába tartoznak. A halálozási statisztikákban megmutatkozik ez a fajta katasztrófamedicina-szerű ellátás, amikor is a legsúlyosabb eseteket hagyni kell meghalni a többiek nagyobb gyógyulási esélye érdekében. Így az összes halott kevesebb lesz. Magyarországon háborús és katasztrófahelyzetekre érvényes elveket követünk – békeidőben. Na de ez nem békeidőre vonatkozik! Sokan keresnek fel olyan rosszindulatú agydaganatokkal, akiknek a kezelését már mindenütt elutasították. Ezeknél a betegeknél sem történik szakmai szabályszegés az orvosok részéről, mégis három-öt évvel ezelőtt – a forráskivonások előtti időben – akár csak három-négy hónapos hasznos túlélés érdekében is képes volt a rendszer kezelni ezeket a betegeket: műtétileg, gyógyszeresen, besugárzással. Most már nincs erre lehetőség. Mindez szintén növeli az idő előtti elhalálozások számát. A betegek és hozzátartozóik emlékeznek rá, hogyan is volt három-öt évvel ezelőtt. És fel vannak háborodva, akárcsak a gyógyítók. A sok várakozás türelmetlenséget szül, a meghalt vagy romló állapotú beteg hozzátartozói az orvost hibáztatják. Ugrásszerűen megnőtt a feljelentések száma, végül többnyire kiderül, hogy nem történt szabályszegés, de ez a légkör tovább fokozza a gyógyítók stresszét, terhelését. Sok orvos próbál úgy védekezni, hogy a legrosszabb eshetőséget helyezi kilátásba, így valóban csökken a feljelentés lehetősége, hiszen a beteg örül, hogy egyátalán túlélte a kezelést… Csakhogy félelemmel teli beteget lényegesen nehezebb eredményesen gyógyítani. Az egészségpolitikai rendelkezések ránk szabadítottak egy fejlett európai szintű minőségellenőrzési rendszert, de ennek a gyógyító technikai és humán erőforrás alapja nincs biztosítva. Nem beszélve magáról az adminisztrációhoz szükséges számítógépparkról, számítástechnikában képzett adminisztrátorokról. Ez is az orvosokra marad, ahogy sokszor a szakdolgozói (ápoló, beteghordó, műtős) munkája is. Így a gyógyító teljesítmény rohamosan romlik, már az egyszerűbb esetekben is. Sokan mindezt nem tudják lelkiismeretileg feldolgozni, fizetésük alig elég a megélhetéshez – ezért orvosok és ápolók egyaránt tömegével mennek külföldre dolgozni. A feladatokat tehát még kevesebb embernek kell(ene) megoldania. Meg lehet-e szakítani ezt az ördögi kört? Az első lépés megtörtént: a hibás döntések ötletgazdái és megvalósítói távolabb kerültek az egészségügy vezetésétől. Egyszerűen elő kell venni az alapfokú egészségügyi menedzserképző tanfolyam tankönyvét, és a fentebb említett öt alapelvet figyelembe véve kell meghozni a döntéseket. Például: nem szabad bezárni egy kórházat anélkül, hogy nem gondoskodnak egyúttal a betegek hasonló színvonalú ellátásáról – ide értve mondjuk a gyógyító hatású természeti környezetet is. (Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet esetében nem ez történt… Pedig éppen a pszichiátriai betegek a legkiszolgáltatottabbak, ők még a takarítónénihez, az épület falához is ragaszkodnak… ) Elképesztő az a szakszerűtlenség, ahogy ezt a nagy múltú intézetet felszámolták. Még mindent vissza lehetne csinálni! A szakemberek zöme még nem hagyta el az országot. Biztosítani kell a mentőhelikoptert a szabvány által előírt körzetekben. Biztosítani kell – megfelelő fizetéssel – a nővéri, orvosi, adminisztrátori létszámot. El kell fogadni a szakmai szervezetek tanácsait. De honnan lesz pénz a fejlesztéshez? A pénz, a gazdasági felemelkedés kivétel nélkül mindig valaminek a következménye. Meg kell előznie egy morális felemelkedésnek, aminek az alapja az állandó lelkiismeret- vizsgálat, a rossz cselekedetek, a gőgösség, a fösvénység, a harag, az irigység, a nagyravágyás, a saját magunk dicsőítésének kiiktatása az életünkből – ahogy azt az evangélium tanítja. Ez a legfontosabb napi feladatunk. Az alázattal élt élet felszabadítja a rossz által megkötözött gondolkodásunkat, felszabadulnak a kreatív energiák, az emberséges közösséget erősítő ötletek által a gazdasági hatékonyság többszörösére nő, ami megteremti azt a pénzalapot, amely ahhoz szükséges, hogy a legkiszolgáltatottabb betegekkel is emberségesen tudjunk törődni. A magyar társadalom tud nővért, orvost nevelni, gyógyszerészt képezni. Lehet különbséget tenni abban, hogy komfortosabb vagy kevésbé kényelmes kórteremben kapjon-e helyet valaki. De abban semmiképp, hogy a kómában fekvő beteget négyóránként megforgatja-e a nővér, vagy belehal a felfekvései okozta fertőzésekbe, mielőtt bármi esélye lenne az ébredésre. Az élete a milliárdosnak, a hatalmon lévő kormánytagnak és a legszegényebbeknek is ugyanolyan fontos kell hogy legyen a társadalom számára. Talán túlzó a példa: a napi ételadag még a fogolytáborban is mindenkinek kijárt… Ma a „kimért adag étel” a hozzáférhetőséget jelenti a gyógykezeléshez, még a legsúlyosabb esetben is. Ez jár mindenkinek: szegénynek, gazdagnak egyaránt. Amíg ez nem valósul meg, nem szabad utat engedni a mértéktelen egyéni gazdagodásnak. És ez az alapja a baloldali eszmeiségnek is. Hol van ez a gyakorlatban? Egyfelől forráskivonás, másfelől őrületes pénzpazarlás folyt az elmúlt két évben – az egészségügyben is. Kétféle menü, széfek stb., amíg az elemi humán erőforrás (orvos, szakápoló) is hiányzik. Számos, mindenki által elismert gyógyító megmutatta az igazi közösségi szolidaritás útját az elmúlt évszázadokban. Így alakulhatott meg a Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, a Szeretet Misszionáriusai, és sorolhatnánk tovább. A lemondás a kiszolgáltatottakért – bármilyen paradoxnak tűnik – elsősorban a lemondónak tesz jót, ugyanúgy épül általa, mint a beteg. Ez a kereszténység egyik nagy tanítása. Nyugodt, békés, fejlődni képes élet kezdődhetne az országban pusztán attól az erkölcsi erőtől, amit az ad, hogy nem hagyjuk betegeinket idő előtt, méltóságukban is megalázva meghalni.
(A szerző idegsebész, a budapesti Szent János Kórház osztályvezető főorvosa, Prima Primissima-díjas)
