Kedves testvérek, nővérek és barátaink!
Három év telt el azóta, hogy elűztek minket otthonunkból, ti pedig kísértek minket imáitokkal, hogy átvészeljük a nehéz napokat. Ezen évek alatt Istenhez kiáltottunk, értetlenkedtünk és kérdéseket intéztünk hozzá, olykor megkérdőjeleztük a hitünket, de nevettünk is, ráleltünk a remény és a szeretet pillanataira is, amelyek az Úr, az Egyház és a minket sokféleképpen támogatók iránti hálából születtek. 2014. augusztus 6-án egy olyan alagútba léptünk, amelyről nem tudtuk, mikor ér véget. Sőt, voltak napok, amikor úgy gondoltuk, már sosem fogjuk látni a fényt. Három évvel ezelőtt, egy éjszaka elhagytuk otthonunkat, és elindultunk az ismeretlen felé. Megkezdődött otthontalanságunk, száműzetésünk. De az igazat megvallva, mindezek ellenére mindig arról álmodtunk, hogy hazatérünk, házainkat épen találjuk, úgy, ahogyan otthagytuk azokat. Nagyon vágytunk arra, hogy visszatérhessünk, gyertyát gyújtsunk az imához, betakarítsuk a termést, és könyveket olvassunk. Még akkor is ezt reméltük, amikor megtudtuk, hogy a saját szomszédaink árultak el bennünket, akik már az Iszlám Állam előtt is sokat ártottak nekünk.
Ez volt a helyzet egészen 2016 őszéig, amikor az iraki erők megkezdték a Ninivei-síkság felszabadítására irányuló katonai műveleteiket. Isten megfürösztött minket kegyelmében, amikor városaink – egyik a másik után – felszabadultak. Az Iszlám Államot legyőzték, és úgy tűnik, a Ninivei-síkság újra szabad.
Amikor először látogattuk meg keresztény városainkat, megdöbbentünk a végbevitt rombolás láttán. Fájdalmas volt szembesülni a pusztulással. Azonnal megértettük, hogy nem a katonai erők vagy az „okosfegyverek” okozták mindezt, hanem a gyűlölet. A gyűlölet azonban elhagyja majd mind az elnyomottat, mind az elnyomót. Csak Isten tudja, mennyi szeretetre lesz szükségünk ahhoz, hogy ezek a mély sebek begyógyuljanak.
Miközben kábán jártuk keresztény városainkat, csodálkozva emlékeztünk vissza Istennek Ezekiel prófétához intézett kérdésére: „Emberfia, életre kelhetnek még ezek a csontok?” És mi magunk válaszoltunk neki: „Te tudod, Uram!” (Ez 37,3). A bibliai személyek történeteitől és tapasztalataitól megihletődve hisszük, hogy Isten képes új módon életre kelteni minket.
Ma Isten csodálatos munkálkodásának lehetünk tanúi. Mutatkoznak a remény jelei. Bár az újjáépítés folyamata lassú, már megkezdődött, és néhány család visszatért az otthonába. Batnaja városának kilencven százalékát elpusztították, de már folynak a helyreállítási munkálatok. A keresztény Telszkufba és Karakosba is visszatért már néhány család, és minden héten újabbak érkeznek. Az előbbiben jelenleg hatszáz, az utóbbiban négyszázötven család él. Karakosban a pusztítás mértéke körülbelül harmincszázalékos. Az újjáépítés nem könnyű, és a nem kormányzati szervek hozzájárulása a helyreállításhoz nem áll arányban a pusztítás mértékével. Karakosban egykor hétezer ház állt, ezek közül kétezer-négyszázat teljesen leromboltak. Azt reméljük, hogy még az iskolakezdés előtt újjáépítünk közülük annyit, amennyit csak lehetséges, de ehhez sajnos hiányoznak az anyagi feltételek. Eddig csak az Egyház és néhány civil szervezet segített az újjáépítésben.
Nővéreink is visszatértek Telszkufba, és bízunk abban, hogy az iskolaév kezdetéig találnak olyan helyet, ahol megkezdhetik az óvoda működtetését. Hamarosan Karakosba is visszatérünk. Mivel az ottani rendházunkat részben lerombolták, egy családi házat állítottunk helyre, itt fogunk élni, amíg nem költözhetünk vissza a rendházba. Az árvaházat is felégették, de Karakosban találtunk egy helyet, ahol lakhatnak majd a nővérek és a kislányok.
Amint azt talán már hallottátok, Moszult felszabadították, de az ott végbevitt pusztítás elsöprő erejű volt. Évekbe telik, amíg helyreállítják a várost, ám Istennek semmi sem lehetetlen. A Moszulba való visszatérésről nem könnyű dönteni. Néhányan még most is próbálják megérteni Isten akaratát, ugyanis az Iszlám Állam veresége még nem jelenti azt, hogy a Ninivei-síkság megtisztult ettől a szélsőséges mentalitástól. Közösségünk azonban úgy döntött, hogy népünkkel együtt visszatérünk, imádkozunk. Reméljük, hogy mindenkinek lesz bátorsága hazatérni a szülővárosába, és hogy az emberek képesek lesznek mindent elölről kezdeni.
Köszönünk minden, nekünk nyújtott támogatást. Kérjük, imádkozzatok értünk életünknek ebben az új szakaszában, hogy újra tudjunk kezdeni mindent!
Hálával és imádsággal értetek, a Sienai Szent Katalinról Nevezett Domonkos Nővérek, Erbíl, Irak
Forrás és fotó: Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Domonkos Nővérek
