„Miért siettem ennyire? Nem ért volna rá? Miért szaladunk, miért sietünk mindannyian?” Személyes írást osztunk meg olvasóinkkal, mert üzenete – szakíts időt a körülötted élőkre, szeretteidre – valamennyiünk számára tanulságos lehet.
Zsuzsi néni, szia. Ígértem, hogy jelentkezünk, ha sikerült végre átköltöznünk, és kész vagyunk a pakolással. Szeretnénk majd egy búcsúbulit, elköszönni mindenkitől, a háztól, tudod, beszéltünk róla. Be is ugrottunk hozzád egy kicsit, azt hiszem, júniusban, de az még nem az igazi búcsú volt. Az még nem. Nem akart az lenni. De aztán annyira lassan haladtunk a költözéssel, képzeld, még mindig van olyan cuccunk a lakásban, amit nem hoztunk át. Át ide, az új házba (dehogy új, jó régi, de legalább a miénk), ahová augusztus végén azért csak beköltöztünk végre. De a búcsúbulival vártunk még; Ágiék nyaraltak, Nelli néni is a Balatonon van. Akkor szerettünk volna elköszönni, amikor mindenki otthon van már. Amikor mind együtt vagyunk. Mind. De te megelőztél. Beelőztél. Gyorsabb voltál nálunk. Már ami a költözést illeti. Ráadásul olyan helyre mentél, ahonnan nehéz volna most visszajönni. Pedig már behűtöttük a pezsgőt, most hétvégén szerettünk volna menni hozzátok. Hát így nem megyünk. Legalábbis nem pezsgővel. Az marad a hűtőben, és helyette gyertyát viszünk. Érted. Neked. Hiányozni fogsz.
Zsuzsi néni, drága. Emlékszem, mikor megtudtuk, hogy új lakó érkezik a házba. Régi-új. Mert a többiek már ismertek, de mi korábban még nem találkoztunk. Kicsit izgultunk, tartottunk tőled. Ki ez a nő, aki az első perctől mindig kint van a teraszon, és már első nap intézkedik, hogy „parkolni tilos” tábla kerüljön a kapura, amit azelőtt gyakran eltorlaszoltak az amerikai iskolába érkező autók? Aztán már nem, merthogy kikerült a tábla, nem volt kecmec.
Aztán megismerkedtünk. Azonnal éreztük, nincs mitől (kitől) tartanunk. Igazi egyéniség – gondoltuk rólad. Nem csak a háznak, az utcának is a jelképe lettél: egy nő a teraszon, akinek mindenkihez van néhány kedves szava. A betegségedről sokáig nem is tudtunk. Nem látszott, te meg nem mondtad. Sosem panaszkodtál. Csak most, júniusban, egyszer. Amikor már régóta nem láttunk a teraszon, és bekéretőztünk hozzád. Akkor azt mondtad, nagyon fáj minden. És hogy elég volt. Tudtuk, éreztük, mit jelent ez. Hogy hamarosan el kell menned. Mégis villámcsapásként ért tegnap az üzenet a telefonom képernyőjén: „Elment az anyukám.”
Csak néztem, és nem akartam megnyitni. Mert addig csak kézbesítve van, de látva nincs. Addig talán nem is igaz. Talán van folytatása ennek a mondatnak, amit a lányod, Zsuzsi küldött nekem, csak az nem látszik. Hiszen mehettél a boltba, vagy rosszabb esetben a kórházba. De tudtam, hogy nincs folytatás. Ez az egy mondat van, és kész.
Zsuzsi néni, kedves. Bízom benne, hogy jó helyre mentél. Megérdemled, hogy a legjobb helyen legyél, ha már így kellett lennie, és elszólított az Úr. Azért egy költözés mindig kockázatos. Nekünk bejött, nagyon tetszik az új otthonunk, hogy végre van saját kertünk, képzeld, már nő a fű is! De biztos látod. Remélem, te is meg vagy elégedve az új helyeddel. Remélem, olyan, amiről álmodtál. Sőt még annál is szebb. És ott már nem fáj semmi.
Zsuzsi néni, szia. Akkor most elköszönök tőled. Búcsúzom, búcsúzunk. Hét végén azért átmegyünk, és talán mégis visszük a pezsgőt is, nem csak a gyertyát. Mert tudom, mit mondanál: „Ne hülyéskedjetek már! Igyatok nyugodtan. Inni kell!” Humorral fognád fel ezt is, mint az egész életet és a betegségedet. Humorral, mert csak úgy érdemes. Jó lenne még beszélgetni, hallgatni a sztorikat, amiket a teraszról meséltél, és én az udvaron vagy az utcán hallgattam. Amikor a gyerekeidről beszéltél, meg az unokáidról, őszinte rajongással, odaadó szeretettel. Meg amikor a 9. hónapban megkérdezted tőlem: „Biztos nem ikrek?” „Jaj, ne ijesztgess! Azt én nem bírnám ki” – válaszoltam. Mire mosolyogva jött a válaszod: „Dehogynem! Akinek ikreket ad az Isten, annak erőt is ad hozzá.” Te már csak tudod. Hisz neked adott. Ikreket is, meg erőt is, rengeteget.
Most visszagondolva szinte mindig úgy búcsúztam tőled ilyenkor, hogy „bocs, mennem kell, sietek”. Miért siettem ennyire? Nem ért volna rá? Miért szaladunk, miért sietünk mindannyian? „Jól van, menjél csak” – mondtad. És én mentem, te maradtál. Csak most az egyszer siettél, most te siettél jobban. De sok mindent hagytál magad után. Köszönöm, hogy kaphattam belőle(d) én is.
Sz. K. N.
Forrás és fotó: Midio.hu
