Az önzés és az önfeladás csapdái
Fotó: Merényi Zita

 

„Keresztényként valljuk, hogy az ember a Szentháromság képére teremtetett, azaz a háromszemélyű, egy Isten képére. Minden ember egyedi, megismételhetetlen, ugyan­akkor társas, közösségi lény is. Az érett embert e két pólus – a magányos és a közösségi lét – egyensúlyban tartása jellemzi” – mondta bevezetőjében Papp Miklós görögkatolikus lelkész. – A pszichológia egyik alapvető megállapítása, hogy csak az önálló, szilárd identitású ember tud egyenrangú szeretetkapcsolatokat létesíteni. Értékesek vagyunk önmagunkban is, nemcsak a társas kapcsolatainkban – tette hozzá Asztalosné Elekes Szende pszichológus.
A személyiségtípusokat elemezve az előadás során szó esett a két végletről, az önző és az önfeladó emberről. Az önző ember önmaga körül forog, a másikat (akár a családtagját vagy Istent is) tárgyiasítja, használja. Alapmondata kimondatlanul is a következő: „Én járjak jól.” Mindennek az oka az önzés bűne és az éretlenség: az önző ember nem mer felvállalni sebeket, nem akarja hordozni a keresztjét.
Papp Miklós hangsúlyozta, hogy nem beszélhetünk egészséges önzésről; az önző ember semmiképpen sem szereti magát, nem tesz jót magával. Tudományos értelemben túlhaladott az „önző gén” szemlélet is, amely szerint az emberiséget az egészséges túlélőösztön hajtaná. Ma már bizonyított, hogy a homo sapiens túlélését az biztosította, hogy képes volt összefogni a másik emberrel.
Egészséges önszeretet azonban létezik. Ezzel kapcsolatban (ennek hiányaként) beszéltek a szakemberek a másik végletről, az önfeladó személyiségtípusról. Jellemző magatartása, hogy saját szükségleteit nem veszi figyelembe, nem képes nemet mondani, önértékelésének alapja, hogy másokért él. – A nevelési tanácsadókban számos kliens fordul meg, aki ehhez a személyiségtípushoz tartozik: felnőtté vált gyermekek ők, akiknek a szülei mártírként nevelték a csemetéiket, helyettük hoztak döntéseket, mindent megtettek helyettük.
Papp Miklós rámutatott, hogy a kereszténységben a proegzisztens magtartás, a másokért élés parancsa miatt nagy nyomás nehezedik a személyiségre. A morálteológus megjegyezte: egy misszionárius elmondta, Indiában harmincezer isten van, és egyik sem szeret ingyen. – Ne vegyük ezt át – mondta. – Az Atya úgy szeret minket, ahogy vagyunk, lehet vele kávézni is, azaz csak úgy lenni, minden teljesítménykényszer nélkül. Vizsgáljuk meg magunkban, hogy a másokért élni akarásunk mögött vajon nem az a szemlélet áll-e, hogy „ingyen engem úgysem szeretnek, ahhoz teljesítenem kell”.
A morálteológus a helyes önszeretet példájaként Krisztust hozta fel, aki gyakran visszavonult a magányába, imádkozott vagy csupán az apostolok körében tanított, miközben nap mint nap ezrével követték betegek, szegények. Szent Teréz anya példáját is megemlítette, aki misszionáriusaival Indiában, a leprások között is tartott olyan napot (ez általában csütörtökre esett), amikor csak feltöltődtek, imádkoztak, a ruháikat mosták, elvonultak. A pszichológusok ismerik az úgynevezett Helfer-szindrómát (segítő-szindróma), amely Somogyiné Petik Krisztina magyarázata szerint azt az embert jellemzi, aki segíteni akar, máskülönben nem érzi jól magát, szorong; nem ismeri el, hogy ő is segítségre szorul, ezért egyenlőtlen kapcsolatokban él. A pszichológus felhívta a figyelmet a fejlődéslélektan eredményeire, amelyek szerint a szeretet megélése érett kapcsolatban válik valósággá, olyan ember sajátja, aki tisztában van énje határaival, tiszteli magát, de tud adni, szeretni is.
Viktor E. Frankl pszichológus azt mondja, az ember végül is nem azért van, hogy önmaga körül forogjon, csupán magára reflektáljon, hanem arra van hivatva, hogy meghaladja önmagát (transzcendáljon) – mondta az előbbieket kiegészítve Asztalosné Elekes Szende.
Papp Miklós arról is beszélt, hogy Isten abba a kertbe helyezett el bennünket, ahol megvan a magunk szerepe, termékennyé válhatunk, kiteljesedhetünk, de ahol nem csupán rólunk van szó: bele kell állnunk a közös munkába, fáradozunk, időnként sebeket is kapunk. Tulajdonképpen Isten nagy tervébe illeszkedünk bele, ő üzemelteti ugyanis az egész kozmoszt. Nekünk a hozzánk legközelebb állók iránt van a legnagyobb felelősségünk.
Papp Miklós azt mondta, nemcsak az veszíti el az életét, aki ragaszkodik hozzá (az önző személyiségtípus), hanem az is, aki meggondolatlanul adja magát a szolgálatra, és kikészül, belebetegszik ebbe. „Az önzőknek azt mondhatnánk: szeresd felebarátodat, legalább annyira, mint önmagadat; az önfeladóknak pedig azt, hogy önmagadat is szeresd legalább annyira, mint a felebarátodat” – mondta. „Istennek kellenek az öreg sztarecek is” – utalt ezzel napjaink középkorú férfijainak túlhajszolt életmódjára, és ezzel összefüggésben korai halandóságukra.
A Logosz testesült meg Jézus Krisztusban, az okos szeretet – folytatta a morálteológus. – És ne feledjük, hogy az a mag, ami elhal és bő termést hoz, előbb már megérett. Nyilvános fellépése előtt Krisztus is évtizedeken át érlelődött. Ő a tökéletes ember: mindig képes átlépni a határait (kánai menyegző, a pogány asszony morzsája), de tartja is a határokat: ha kell, elvonul a magányba, imádkozik, Atyjával van.
Asztalosné Elekes Szende az előadás során arról beszélt, hogy nem könnyű megtartani a határainkat, főképp akkor nem, ha a szeretteinkről van szó. Például az anyósunk vagy éppen az édesanyánk is képes észrevétlenül átvenni az irányítást az életünkben, kimondott-kimondatlan érzelmi ráhatással („te vagy az egyedüli támaszom”), ártatlan telefonhívásokkal. Pedig felelősek vagyunk a saját életünkért, az érzelmi jóllétünkért és a ránk bízottakért, s ennek érdekében tudnunk kell nemet is mondani. A legprofibbak indoklás nélkül, röviden, tömören fogalmazva képesek erre a nemet mondásra (kommunikációs alapszabály). Pedig ez nem könnyű, mert a másik könnyen megsértődhet, dühös lehet. Csakhogy ezzel megküzdeni már az ő feladata, nem a miénk. Mi annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk ezt elviselni – mondta a pszichológus.
Meg kell húznunk a határokat – folytatta Somogyiné Petik Krisztina –, törődnünk kell a szellemi-lelki fejlődésünkkel, az egészségünkkel, és ennek érdekében védenünk is kell magunkat. Adott esetben meg kell teremtenünk az intim szféránkat, ahova elvonulhatunk, és természetesen határt kell húznunk a lelki-fizikai bántalmazások esetében is. Párkapcsolatainkban szintén el kell döntenünk, hogy mit engedünk meg a másiknak: az érett ember a szíve-lelke cipzárját maga kezeli, nem rángathatja bárki ide-oda.
Papp Miklós hangsúlyozta: biztosan a határok szükségességét jelzi az, ha valaki úgy segít, hogy közben rámegy erre a családja. „Szeretnék nagyvonalú lenni, de nem vagyok Isten!” – érdemes belátni ezt, és ennek megfelelően cselekedni.
A személyiség önvédő felelősségéről és a határokról való töprengés eredményeként a morálteológus azt is megfogalmazta, hogy a mai világ nagy veszélye a „minden határt le kell bontanunk” patetikus víziója, utópiája. Felgyorsult a hírek, a reklámok, az áruk, a tudás, az információ áramlása, s ezzel szemben védenünk kell természetes köreinket. Rossz a problémafelvetés, ha szembeállítjuk egymással a nyitott társadalom eszméjét és a bezárkózást. Az európai gondolkodás közegében mindenki kicsit konzervatív (értékvédő), és mindenki kicsit liberális (nyitott az újra) is. Nem szabad ezt a kettőt kijátszani egymás ellen – elsősorban a magunk védelme érdekében nem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..