Párizsi arcok

A kommunista időkben az úgynevezett disszidensek érkeztek – politikai és gazdasági menekültek –, s ma a Párizsban élő magyarok összetétele tükrözi az elmúlt két évtized hazai változásait. Az 1920-as esztendőkben alakult magyar katolikus misszióban hétről hétre sokan megfordulnak. Szeptember óta Kovács József, váci egymásmegyés lelkipásztor a franciaországi magyar főlelkész. Arcok, törekvések, emlékek, remények – az egyik januári vasárnapon többekkel beszélgettem a szentmisét követő, igazi magyar disznótoros ebéden.

Rácz Jennifer tizenkilenc éves, Hódmezővásárhelyről származik, au pairként dolgozik Párizs egyik nyugati külvárosában. Az interneten talált rá mostani „családjára”. A későbbiekben angol területen szeretné megvalósítani álmait. Filmrendező szeretne lenni „Nagy-Britanniában vagy Ausztráliában, de mindenképpen angol nyelvű területen”. Az érettségi évében idehaza második díjat nyert a korosztálya számára kiírt országos filmpályázaton. Adódik a kérdés: miért nem idehaza próbálkozik?

„Odahaza nemigen lehetnék filmrendező. Kevés az államilag támogatott hely, idén nem is indult ilyen szak. Magyarországon szeretnék felsőfokú televíziós-audiovizuális végzettséget szerezni, utána külföldön annyi pénzt gyűjteni, hogy ott »rendes« egyetemre járhassak.”

A hét első négy napján vigyáz a gyerekekre, elhozza őket az iskolából, a délutáni játék után elkészíti a vacsorát, megfüröszti őket, hetente egyszer kitakarítja a gyerekszobát. A péntek, szombat és vasárnap szabad, ilyenkor gyakran megfordul a misszión.

„Tizenöt éves koromban találtam rá a templomra. Mindig érdekelt, de valahogy elsiklottam mellette. Egyedül tatám – nagyapám – vallásos a családban. Ő kérdezte egyszer, nem szeretnék-e elsőáldozó lenni. Nem nagyon tudtam, mit jelent ez, de igennel válaszoltam. Ma már a hit a legfontosabb az életemben.”

Leh Tibor ügyvéd apai ágon francia származású. Ősei az 1789-es francia forradalom idején hagyták el hazájukat, s a Bácskában telepedtek le. „Apám az 1930-as években Lyonban és Párizsban volt diák, itt szerzett jogi doktorátust, majd visszatért az akkor Jugoszláviához tartozó Újvidékre.” Később Kecskemétre, aztán Miskolcra költözött a család, majd kivándorló útlevéllel hagyták el az országot 1957-ben. Leh Tibor ekkor tizenhárom éves volt. Genfben járt középiskolába, az egyetemet Franciaországban végezte. Ügyvéd, édesapja nyomdokain a magyar katolikus misszió világi elnöke immár évtizedek óta.

„Keresztények, ugyanakkor magyar keresztények vagyunk. A katolikus misszió a magyarok egyik központja Párizsban. Elnökként az elvem: evangéliumi értelemben mindenkit befogadunk – a gróftól a cigány emberig.”

Az egykori emigránsok és disszidensek mellett ma már egyre több, a francia fővárosban tanuló diák keresi fel a missziót. S egyre több a vendégmunkás, aki néhány évre vállal munkát Párizsban vagy környékén.

Annak idején – meséli Leh Tibor – tartani kellett attól, hogy a magyarországi kommunista hatalom beépíti a misszióba a maga embereit, s belülről szétverik. Meg is kísérelték. „A régi tanácsnak volt egy tagja, akiről kiderült, hogy ávós. A forradalom leverése után azért küldték ki, hogy a menekültek között bomlasszon.”

A misszió egy elegáns bérház első emeletén működik, a kápolnát a földszinten, egy bőrraktár helyén alakították ki. Alatta található az összejöveteleket befogadó közösségi helyiség. Az ingatlan a francia püspökség tulajdona, „de örökös haszonélvezeti joggal rendelkezünk”.

Leh Tibor a párizsi magyar lelkészekre emlékezik, akiknek többségét 1957-től személyesen ismerte, többükhöz – így például a közel húsz évig Párizsban szolgáló Molnár Ottóhoz – baráti kapcsolatok fűzik. „Rezek Román bencés (1960–65), Teilhard de Chardin fordítója és kiadója hosszú hajával úgy nézett ki, mint egy forradalmár. Vecsey József (1965–68) indította el a Sorsunk című újságot, a mai Életünk elődjét. Vecsey egyébként Mindszenty egyik titkára volt.” Leh Tibor fontosnak tartja, hogy megemlítse a többieket is: Márkus Sándor (1968–73), Hieró István (1973–85), Ruzsik Vilmos (1985–91), a már említett Molnár Ottó, majd Gáspár István (2009–11), s tavaly ősz óta Kovács József atya a franciaországi magyar főlelkész.

Kovács József augusztusban érkezett Párizsba. Előtte a váci püspöki levéltárban a papi történeti névtár összeállításán dolgozott, hétvégeken meg Szered plébániáját látta el. Bár rendelkezett némi francia nyelvi ismerettel, igazából most lát neki a tanulásnak.



Csöngetnek, éppen megérkezik az Életünk, a Nyugaton élő magyar katolikusok havilapjának februári száma. Több mint ötszáz példányt postáznak ki – ennyi családdal állnak kapcsolatban –, s mellékelik a misszió lelkipásztori levelét.

A programra tekintve a misszió aligha különbözik egy magyarországi plébánia életétől: hitoktatás, cserkészet, zarándokutak, fiatal családok közössége, februárban a jubiláns házaspárok megáldása és a betegek szentségének kiszolgáltatása. Még tart a farsangi báli szezon, ilyenkor száz-kétszáz vendéget várnak. Kéthetente szombaton tizenöt-húsz gyerek számára magyar nyelvi iskola működik a misszión. Egyszóval: folyik az élet… A Párizsban élő Gyenes Katalin magyar népdalórát tart a jövőben, József atya irodalmi előadásokra készül a XX. századi istenkereső magyar költők életéről és művészetéről. Március 17-én – 1848–49-re emlékezve – szavalóversenyt rendeznek. A nemzeti ünnepeket más és más csoportok szervezik meg. Az ötvenhatos forradalom elismerését jelzi, hogy a külföldiek közül egyedül a magyaroknak engedélyezte a francia állam, hogy hivatalosan megkoszorúzhassák a diadalívnél az ismeretlen katona sírját októberben. Sujánszky Jenő bácsi, az 1956 után idehaza halálra ítélt szabadságharcos emlékezik ilyenkor. József atyát több lelkes önkéntes segíti, többek között Gálfi Éva és Carroy Erzsébet.

A kántori teendőket Hadadi László oboaművész, a párizsi zeneakadémia egyetemi tanára látja el. 1979-ben diplomázott Budapesten, 1980-ban a világhírű karmester, Pierre Boulez szerződtette a huszonnégy éves fiatalembert. Harminc évig szólóoboistaként működött Boulez kamarazenekarában. Két éve hagyta abba, közben tizenhét éve a párizsi zeneakadémián kamarazenét tanít, koncertezik szerte a világban. Éppen előző nap tért vissza Londonból. Meghívták egykori tanintézményébe, a pesti Zeneakadémiára is, de „odahaza sajnos olyan keveset tudnának fizetni, hogy akkora összegért képtelenség odajárni”. Talán majd néhány év múlva, amikor elképzelése szerint francia nyugdíjasként Nagymaroson telepszik le.



Közben a párizsi viszonyokról beszélgetünk. „Amikor harminc éve ideérkeztem, gyönyörű volt a város és nagyszerű az élet. Azóta jelentősen megváltozott Párizs lakosságának összetétele, és ezzel együtt a mentalitás is. Ma már afrikai város, olyan negyedek is vannak, ahová még délben sem szabad bemenni, a metróra meg jobb, ha nem száll fel az ember…”

S aztán a gazdasági helyzet… „Bennünket is elszegényítettek az utóbbi tíz évben. A fizetésből élők keresetük legalább egyharmadát elveszítették, s ez megmutatkozik az életszínvonalban. Ezzel együtt még mindig meg lehet élni, de mi lesz holnap, holnapután…?”

Hadadi László azt mondja, a franciák többsége befogadta, „de vannak, akik életem végéig idegennek tartanak. Harminc évig mellettem ült egyik kollégám, s mindvégig idegenként tekintett rám. Mégis otthonosan érezzük magunkat.” A két kisebb gyermek van velük, a nagyfiú és a nagylány már önálló életet él.



A cserebökényi tanyasi tanítók gyermeke – mint fogalmaz – „a tehenek és a birkák közül” eljutott a New York-i Metropolitanbe, a Solti György vezette Chicagói Filharmonikusokhoz és a világ sok más híres koncertpódiumára.

A párizsi katolikus egyetemen képezi magát tovább Kovács Csaba görögkatolikus papnövendék. Idehaza elvégezte a teológiát, odakint ökumenizmust tanul. A kétéves licenciakurzusból még fél éve van hátra, ősszel védi meg diplomáját.

Éppen látogatóban jár nála kedvese, Kruppa Erzsébet, a Debreceni Egyetem angol–német szakos hallgatója. „Megvárjuk, míg Zsóka is befejezi tanulmányait, másfél év múlva házasodunk össze.” S az egyházjogi előírások szerint utána kerülhet sor Csaba szentelésére.

Kruppa Erzsébet nem ismeretlenül készül a papné hivatására. Édesapja görögkatolikus lelkész, püspöki helynök és főiskolai tanár, édesanyja családjából is több görögkatolikus pap került ki. De mint mondja, nem ez volt a meghatározó a párválasztásban.

Nyíregyházán laknak, a szemináriumhoz közel. „Csabával gyakran találkoztunk a templomi szertartásokon, majd a máriapócsi ifjúsági zarándoklaton már komolyabban beszélgettünk.” Ennek több mint négy éve.

Amikor arról kérdezem, milyen feladat jut majd neki Csaba oldalán, pontosan és határozottan válaszol: „Mindenben támogatom a férjemet, a közösségépítésben ugyanolyan fontos szerep jut a papnénak, mint a papnak. S ahová a püspök úr helyezi Csabát, ott kell megállnunk a helyünket.”

Fiatalok. Mosolygósan szeretik egymást. „Kissé nehéz most így, hogy ritkán találkozunk, de interneten mindennap beszélünk egymással. Megalapozott a kapcsolatunk, így könnyebb túlélni a távolságot.”

Berkes Antal
komoly tekintetű fiatalember, kinézem belőle, hogy a tudományos pályán az egyetemi tanárságig jut. Ugyanis erre törekszik, de hangsúlyozza: idehaza! Budapesten jogi diplomát szerzett, mellette elvégezte a történelem szakot, majd posztgraduális képzésen vett részt. Most a nemzetközi jog területén doktori címet szerez a Sorbonne-on. Emellett, mintegy „mellékesen” Latin-amerikai kapcsolatok elnevezésű kurzust hallgat, s történelmi ismereteit is tovább mélyíti. A tervek szerint még másfél évig marad Párizsban.

Az ösztöndíjjal nem jár kollégium. „Albérletet találni nehéz, de nem lehetetlen. Egy katolikus diákszervezet segített ebben.”

Párizsban a bérházak hetedik emeletét a Bohémélet című Puccini-operából és a két háború közti magyar írók és költők leírásaiból ismerjük. Ezek általában cselédszobák, közös fürdőszobával és mellékhelyiséggel, a szobák – mint Párizsban gyakran – nagyon kicsik. Sok diák lakik ilyen helyen. „A lakások hőszigetelésére nem sok gondot fordítanak. Télen emiatt dohosodnak a szobák, a tetőtériekre különösen igaz ez.”

Sikerült-e barátokra szert tennie? „Igen, bár Párizs eléggé zárkózott város. Az első évet Marseille mellett, Aixen-Provence egyetemi városban töltöttem, ott a francia állampolgárok többsége arab származású. Ez megnyilvánult a kulturális nyitottságban.” Magyarországon szinte már divat a tegeződés, így talán meglepő, hogy Párizsban az ugyanazon korosztályhoz tartozók is magázódnak. „A rádióban, a televízióban sem fordul elő tegezés… az egyetemisták is magázzák egymást, nemigen barátkoznak, talán az időhiány miatt, vagy inkább ez következik az itteni kulturális hagyományokból.”


Fotó: Elmer István
 
Félrevezették a francia sajtót Magyarországgal kapcsolatban, mondja Leh Tibor ügyvéd, nemzetközi jogász:

„A nyugati média átvette a magyar ellenzéki sajtó véleményét, anélkül, hogy tájékozódtak volna a tényekről. Megelégedtek azzal, amit a
Népszabadság írt, s ezt fordították angolra és franciára. Később az újságírók elemezték az egyes magyar törvényeket, de akkor is rosszul informálták őket azok a magyarországi személyek, akikhez fordultak.

A médiatörvénnyel kapcsolatban például azt állították, hogy nem felel meg az EU-normáknak. Ezzel szemben a valóság az, hogy a magyar médiatörvény nagyrészt a hasonló francia törvényt vette alapul. A francia sajtóban azt fogalmazták meg bírálatként, ami régóta természetes gyakorlat Franciaországban.


Nézzük az alaptörvényt! Azt írták az újságok, a kétharmados törvényt előzetes konzultáció nélkül szavazta meg a magyar parlament. Ez megint nem felel meg a valóságnak. Elhallgatták, hogy interneten mindenki hozzászólhatott, s a kormány fölkérte az ellenzéki pártokat, vegyenek részt a parlamenti vitában. Az MSZP és az LMP visszautasította ezt, majd utólag megfogalmazták a kritikájukat.


Amikor megszületett az alaptörvény, a
Le Monde az első oldalon Orbán Viktort náci egyenruhában ábrázolta, a horogkereszt helyére egy H betűt rajzoltak, s a köztársaság szót áthúzták. Ezzel azt akarták sugallni, mintha Magyarország nem lenne köztársaság. Botrányos, elfogadhatatlan! Az ország neve Magyarország, utána államformaként szerepel a köztársaság megnevezés – ami politikai kategória.”