„Az élet alapvetően hivatás”


Gyakran mondják, hogy a zavar jele, ha valaki – legyen az szülő, közösség vagy tévéadó – önmagáról kezd el beszélni, önmagát elemzi, dicséri. Hiszen mindannyian médiumok, Simone Weil erősebb kifejezésével élve rabszolgák, és nem önmaguk, hanem a feladat miatt érdekesek, amelyet hivatásuk elvégezni. Ezért annak kapcsán, hogy 2012 a piarista hivatás éve lett, önkéntelenül adódik a kérdés: miért nem általában a hivatás évéről beszélnek inkább, miért hoznak egy efféle „belső ügyet” a szélesebb közvélemény tudomására?




– A piarista hivatás éve nem feltétlenül rólunk, piaristákról kell hogy szóljon. Nevezhetnénk a hivatás piarista évének is, amikor azt tűzzük magunk elé feladatul, hogy a hivatás kultúrája egyre többek életében váljon valósággá. Valóban nem mi magunk vagyunk a legfontosabbak, azt viszont kötelességünknek érezzük, hogy vonzó példánkkal hatékonyabban juthassunk el a fiatalokhoz, hogy különös hangsúlyt helyezzünk az ő megszólításukra, a hivatásgondozásra. Meg akarjuk velük ismertetni életformánk szépségét, hogy akiket az Isten hív közülük, felismerhessék piarista hivatásukat. De ezen túl annak tudatosítását, hirdetését is feladatunknak tartjuk, hogy az élet alapvetően hivatás: szülőként, orvosként, tanárként egyaránt. Éppen ahhoz, hogy erről hitelesen tanúskodhassunk, szükséges magunkról beszélnünk: csak ezáltal lehetünk az isteni akarat engedelmes eszközei.

– A katolikus közvélemény szemében a piaristák eleve a fiatalokhoz könnyen utat találó, rájuk hatni tudó rend. Változott volna valami, hogy most külön hangsúlyt kell kapnia ennek?


– A hivatások száma Európában csökken, megcsappant az elkötelezettségre való készség. De úgy tapasztalom, hogy a mai fiatalokban is erős a vágy nagyot alkotni: szép és nagy célok elérése érdekében ők is szívesen odaadnák az életüket. Ezért kötelességünk, hogy az eddigieknél hitelesebben, erősebben megszólító módon mutassuk föl számukra ezeket a célokat. És hogy merjünk nekik bátrabban beszélni a hivatásunkról. Az értékeink eddig is megvoltak, csak talán a kelleténél szemérmesebben kezeltük őket; nem akartunk túl sokat, direkt módon róluk, magunkról beszélni, mert tolakodásnak éreztük volna. És arra továbbra is ügyelni fogunk, hogy ne erőltessük rá magunkat a fiatalokra, hanem meghagyjuk a szabadságukat, hiszen jól tudjuk: Isten hívása éppen szabadságukban találhat rájuk. Hogy a példánk vonzó lehessen, belső megerősödésre, a hivatásunk forrásaiból való új meg új merítésre van szükségünk. A piarista hivatás évében ezért kifelé és befelé egyaránt fordulnunk kell.

Mivel intézményeinkben zömében civil munkatársak oktatnak, szeretnénk azért tenni, hogy a világi piarista hivatástudat egyre jobban elmélyüljön. Fontos, hogy a tanáraink ne csak munkahelyi feladatok elvégzőiként, hanem sajátos lelkiségünk, karizmáink részeseiként is tekintsenek magukra. Igyekszünk megtalálni ennek új útjait.

Mind a hét városban, ahol jelen vagyunk, három-négy fős szerzetesközösségeink vesznek részt a közös munkában. Reményeim szerint ők jó kovászai lehetnek annak, hogy még erősebb kisugárzásúak lehessenek az intézményeink. Csekély létszámuk egyáltalán nem csak nehézség: az egyház valóságát tükrözi. Biztos vagyok benne, hogy elkötelezett világi kollégáink példája hathatós lehet egy fiatal számára hivatáskeresése során, és hogy szerzeteseink és tanártársaik közösségei jó eszközei lesznek a hivatásgondozásnak. A piarista hivatás évében jó lehetőségnek látom, hogy szerzetesközösségeink időnként vendégségbe hívják magukhoz az érdeklődő fiatalokat, és az életüket a mindennapokban megszokottnál közvetlenebb módon ismertessék meg velük. Imanapot, hivatástisztázó lelkigyakorlatokat fogunk rendezni, és hivatásukról valló piaristák rövid videóit lehet majd megnézni a honlapunkon.

– Önben annak idején milyen folyamat során erősödött meg a szerzetesi és papi hivatás, és hogyan vált világossá, hogy leginkább a piarista rendben teljesedhetne ki?


– Hívő családban nőttem fel, és a kecskeméti piarista gimnáziumban tanultam. Ennek ellenére jó ideig egyáltalán fel sem merült bennem, hogy szerzetes legyek. A gimnáziumra mint szigorú, színvonalas intézményre esett a szüleim választása, a bátyám is oda járt. A hit terén nem voltam különösebben elkötelezett, a piarista évek változtattak meg. Fokról fokra alakultam át, kezdtem egyre komolyabban venni az imát, az Istennel való kapcsolatomat. Sok fiatal piarista tanított ott akkor, vonzó volt a példájuk. Erősen hatott rám, hogy ugyanazok az emberek, akik tanítanak, misét mondanak és gyóntatnak is, nyáron pedig bicikli- vagy kenutúrán vesznek részt velünk. Láttam, hogy működő modell a nevelve evangelizálás, érzékeltem, mennyire örömteli lehet piaristának lenni. Idővel már kifejezetten teszteltem magam, hogy menne-e ez nekem. Nehézségekkel küszködő iskolatársaimat korrepetáltam, és örömmel tapasztaltam meg, hogy segítségükre tudok lenni. Érettségire már megerősödött bennem, hogy ez lesz az én utam. Én kifejezetten a piarista hivatásra találtam rá, és nem absztrakt módon a szerzetesire vagy a papira. Vonzott alapítónk, Kalazanci Szent József példája, lelkisége és mindaz, amit gimnazistaként a tanáraimtól tapasztaltam. Az Úr ebbe a közösségbe hívott el.


Fotó: Kissimon István