Pár órányi Élet

A verseny napja van. Az első induló, a fiatal, roma származású értelmi fogyatékos, a hajléktalanszállón tengődő Józsi a Nem tudhatom… című verset mondja el Radnótitól, mély átéléssel, hibátlanul. „Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország…” – szavalja éppen, és Józsi lehetőségeit ismerve az ember akaratlanul is eltűnődik: vajon ez a haza megfelelő mértékben viszonozta-e érzelmeit? De nem sokat okoskodunk, mert máris érkezik a boxolóorrú, sármos Guszti, akinek gyönyörű harmonikajátéka igazán vérpezsdítő. Egy héttel korábban még a sínekre feküdt, hogy megölje magát, és csak a mozdonyvezetőn – meg a Jóistenen – múlott, hogy most itt lehet. A központ munkatársaiból álló zsűri felpontozza. Mindenkit felpontoznak, hogy ne okozzanak felesleges rivalizálást, fájdalmat.

Aztán János jön. Azért mégiscsak ő a király. A kicsit hajlott hátú, barna arcú, zavarban lévő, szintén alkoholista férfi lassan leül, kezébe veszi a spanyol gitárt, és játszani kezd. A közönség, ezek az állandó feszültségben élő emberek, aluljárókban vegetáló hajléktalanok, lakásuktól, életterüktől megfosztott kisemmizettek, pszichiátriai betegek, akiknek a feje fölül államuk a kórházukat is ellopta, meghallják a szépség halk üzenetét, és most, amikor János játszani kezd, velünk együtt elnémulnak… János gyönyörűen játszik! Ez hajléktalan? Ez kétezerért kuncsorog a Hivatal dolgozóinál? Aki így tud játszani, az hajléktalanszállón vegetál?


De a java még mindig hátravan. Pisti, a harminc körüli, kellemetlen viselkedésű utcagyerek hihetetlen gitárjátékával, veleszületett ritmusérzékével (szintén roma), kiváló énekhangjával olyan szinten hozza tűzbe a harminc-negyven főnyi közönséget, hogy közülük többen felpattannak, táncra perdülnek, és egybeolvadnak a fellépő táncosokkal… A mutatvány percekig tart. Rudi, a kis vörös csavargó, akit túlmozgása miatt mindenki lenéz, hirtelen táncolni kezd, és bár ő nem roma, romákat megszégyenítő ügyességgel, önfeledten ropja. Most egy pillanatra eltűnik a megvetettség érzése, a gúny, amelynek állandó céltáblája, és csak ő van meg a zene, amelyben életre kel.

A zsűri tagjai mosolyognak, együtt ünnepel a gondozó a gondozottal, kis házi népünnepély ez, valaki fel is veszi kamerával. A jelenlévőknek ezerszer több ez, mint egy hagyományos „Ki mit tud?”. Reményt ad a résztvevőknek és a nézőknek egyaránt, s ki-ki újra átélheti: bármennyire lecsúszott, bármennyire tönkrement, mégis ember, végtelen érték, akinek egyedi ajándékai vannak.

Döbbenetes látni, hogy egy kis sikerélmény – vagy akár csak egy kis kikapcsolódás a nyomor kínjából – milyen életet teremt! A máskor gyakran magukba roskadt emberek még jóval a rendezvény bejezése után is felegyenesedve ülnek, trécselnek az asztaloknál, eltűntek a fáradt, nyomott arcok, a tompa tekintetek… Az emberek újra élnek, valóban élnek, mint valamikor régen, amikor még nem taglózta le őket a nyomor és a társadalom közönye. Olyanok most, mint bármelyik színház közönsége előadás után – egy pár órára azzá tudnak válni, akik valójában: árnyékokból valódi emberekké, olyanokká, mint a náluk szerencsésebbek. Mint például Ön, vagy én.