Papszentelések országszerte

 

A főpásztor homíliájában arra a kérdésre kereste a választ, hogy ki a pap, és milyen szolgálatot lát el. „Ha a pap teendőit kezdenénk számba venni, akkor úgy tekintenénk rá, mint egy funkcionáriusra, aki bizonyos feladatokat ellát, mert azokra megbízást kapott. A lelkipásztort azonban nem ismerhetjük meg igazán, ha csupán arra figyelünk, hogy mit tesz, milyen kötelezettségeket teljesít. Így éppen a lényeg maradna homályban. A legfőbb kérdés ugyan­is nem az, hogy mit tesz, hanem hogy ki a pap – hangsúlyozta Ternyák érsek, majd így folytatta: – Pap az, aki jelenvalóvá teszi Krisztus örök és egyetlen áldozatát. Az ő nevében cselekszik, amikor egyes szám első személyben mondja ki az átváltoztatás szavait a kenyér és a bor felett: „Ez az én Testem. (…) Ez az én Vérem.” Ugyanezt teszi a gyóntatószékben is, amikor azt mondja: „Feloldozlak téged bűneidtől.” Egy ember csak akkor teheti meg ezt, ha Krisztus teljesen lefoglalta, átváltoztatta, konszekrálta, ha „másik Krisztussá”, „mai Krisztussá” lett a papszentelésben. Hallatlan nagy a kiválasztás tekintélye, a felelősség súlya, és óriási a feszültség, amely az ember törékenysége és az új identitás elvárásai között húzódik. Ezért érezzük találónak ­Simone Weil paradoxonát: „A pap csak akkor érthető, ha van benne valami felfoghatatlan.” A szentelésre várókhoz fordulva a főpásztor azt kérte: egyre jobban mélyítsék el kapcsolatukat az Eucharisztiával. A pap az Eucharisztiából él, ez hivatása erőforrása, ez számára az örök élet kenyere, s naponta megtapasztalja a budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszus jelmondatának igazságát: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7).
Az érsek a szentelendőkhöz fordulva a következőket mondta: „A kenyér és a bor átváltoztatása a szentmisében ugyanúgy valóságos, mint ahogy a ti átváltoztatásotok is valóságos lesz, amikor rövidesen felszentellek benneteket. – Majd hozzátette: – Arra kaptok meghívást, hogy megszenteljétek a világot.”
Ternyák érsek megköszönte a híveknek, hogy hűségesen imádkozták azt a papi hivatásokért szóló imádságot, amelyet Szent II. János Pál adott a mexikói püspököknek. (Ezt az imádságot Ternyák Csaba kérésére minden szentmise után elvégzik az egyházmegyében.) Ezután következett a diakónusszentelés, majd a papszentelés.
Az újonnan felszentelt áldozópap, Holló Gábor egri származású. Szentelési jelmondata: „Kilépett a bárkából, és elindult Jézus felé a vízen” (Mt 14,29). A másik újonnan szentelt áldozópap, Maksó Péter egy mátrai faluban, Hasznoson nevelkedett. Éveken keresztül mérnökként dolgozott. Papi jelmondata: „És az Ige testté lőn” (Jn 1,14).

A Győri egyházmegyében Veres András megyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke június 17-én szentmise keretében áldozópappá szentelte Magyaros László diakónust a győri Loyolai Szent Ignác bencés templomban, a Győri egyházmegye papságának jelenlétében.
A püspök szentbeszé­dében felidézte a jó pásztorról szóló jézusi példabeszédet, amelyből három, a hivatás gyakorlásában fontos szempontot emelt ki: a pásztor hangjának felismerését, a juhok vezetését és a krisztusi mérték szerinti áldozatvállalást. A Szentföldön hagyomány, hogy egy pásztor csak egy kisebb nyájért felel, amelyet éjszakára akolba terel, és a többi pásztorral felváltva őriz. Reggel a pásztor az akol kapujához áll, a nevükön szólítja a juhokat, azok pedig, hallva a pásztor hangját, kiválnak a többiek közül. A juhok megismerik a pásztor hangját, azért hallgatnak rá, azért követik készséggel. Ez annak bizonyítéka, hogy a pásztor sok időt tölt a juhokkal. A lelkipásztoroknak is ehhez hasonlóan kell megosztaniuk életüket a hívekkel – hívta fel a frissen szenteltek figyelmét Veres András.
„Akkor egészen biztosan ismerni fogják hangunkat, szavunkat, még a gyengeségeinket is, de ezek is hozzánk tartoznak. Megismernek bennünket, és kialakul az élet és a szeretet bensőséges köre. Így még nagyobb készség ébred az emberek szívében, hogy az Egyház közösségéhez tartozzanak.” A főpásztor rámutatott arra, hogy nemcsak azok vannak a papság gondjaira bízva, akik templomba járnak. Meg kell szólítani azokat az embereket is, akik valamilyen okból távol maradtak az Egyháztól, és el kell vinni hozzájuk is Krisztus örömhírét.
Veres András az áldozatvállaló jó pásztor példájaként említette ­Boldog Apor Vilmos vértanú püspököt, Mindszenty József bíborost és Brenner János rábakethelyi káplánt, aki 1957-ben, a kommunista diktatúra idején szenvedett vértanúságot.
A szentmise végén a jelenlévők Veres András püspök vezetésével Apor Vilmos közbenjárását kérték az új papi és szerzetesi hivatásokért. Magyaros László újmisés áldását követően a püspök köszönetet mondott a szülőknek és a családnak, amiért „papot neveltek az Egyháznak”. A főpásztor rávilágított arra, hogy a pap- és a diakónusszentelés nem csupán annak a családnak és annak a plébániának az ünnepe, amelyhez a szentelendő tartozik, hanem az egész Egyházé, hiszen annak szolgálatára szentelik őket.

A veszprémi Árpád-házi Szent Margit-templomban június 16-án Márfi Gyula érsek pappá szentelte Bacsa Dávidot, Gyulay Pétert és Varga-Csikász Bencét. Másnap a hévízi Szentlélek-templomban Tóth Gábort szentelte pappá a főpásztor.

A Debrecen-nyíregyházi egyházmegyében pap- és diakónusszentelést tartottak június 17-én, a Szent Anna-székesegyházban. Palánki ­Ferenc megyés püspök áldozópappá szentelte Papp Tamás diakónust, és diakónussá szentelte Dobai Barna Ottó akolitust.
Németh Istvánt, az egyházmegye akolitusát október 10-én Stefan Hesse hamburgi érsek szenteli diakónussá Rómában, a Szent Ignác-templomban.
Palánki Ferenc megyés püspök a papszentelési misén mondott intelmében kifejtette: „A mindennap odaadott élet, a mindennapi meghalás önmagunknak az örök élet felé vezető igazi élet. A szentelés során megkapjuk Isten különleges kegyelmét, amikor lefoglaló szeretetével magáénak tekint bennünket. Mindennap meghalhatunk neki, meghozhatjuk életünk áldozatát, és átélhetjük ennek boldogságát. Jézus szeretete átformál bennünket, és már nem önmagunkért élünk, hanem azért, aki értünk meghalt és feltámadt. A pap és a diakónus első és legfontosabb dolga, hogy ne önmagát, ne saját előmenetelét és javát keresse, hanem Krisztust mások szolgálatában.
Szent Ferenc megtérésére visszaemlékezve úgy fogalmazott, amikor megcsókolta a leprást, úgy érezte, ami addig édes volt, az keserű lett, és ami addig keserű volt, az édes lett, mert meglátta a leprásban, a másik emberben Krisztust. Az új élet abból fakad, hogy Jézus Krisztus feltámadásával legyőzte a halált, és legyőzi mindazokban, akik hisznek benne” – fogalmazott a püspök, majd így folytatta: „A régi megszűnt, valami új valósult meg”
(2Kor 5,17). Jézus feltámadása nem az élet meghosszabbítását jelenti, nem a régi vagy a mai énünkkel való újraéledést, hanem feltámadásunk reményének s egykor majd az Istennel történő valóságos találkozásunknak zálogát.
„Isten nem a diakónusi vagy a papi szolgálatot akarja tőled, hanem azt, hogy boldog légy – hangsúlyozta a főpásztor. – Azáltal leszel boldog, ha az életedet odaadod mások szolgálatára. Ha életed végén megkérdezik, mi jót tettél, elmondhatod majd: boldog voltam a szolgálatban, mert hűségesen kitartottam Isten mellett, akire rátettem az életemet, akiért érdemes mindent odaadni.”
Szent László évében a kemény, határozott, sziklahitű király példaképként áll előttünk. Jézus is ilyen határozottságot vár tőlünk, amikor azt mondja: „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem (Mt 5,37).
Minden embernek annyit ér az igenje, amennyire tud nemet is mondani arra, ami ezzel az igennel ellenkezik. Mondjatok tehát igent Krisztusra, meghívására, nyissátok meg szíveteket a felszentelő kegyelme előtt, és boldogok lesztek egy életen át” – zárta gondolatait Palánki Ferenc megyés püspök.

Máriapócson június 18-án, a nagyszülők és unokák búcsúján szentelték a Hajdúdorogi főegyházmegye papjává Lakatos Péter diakónust. A szentelés magyar, romani és jelnyelven zajlott.
Kocsis Fülöp metropolita párhuzamot vont a nagyszülők és a papok feladatai közé. Így fogalmazott: a papszentelés napja mindig meghatározó a szentelendő számára. Az érsek-metropolita szerint a gondviselés jelének tekinthető, hogy nem az eredeti időpontban, hanem a főpásztor szíriai útja miatt a tervezettnél egy héttel később szentelte pappá Lakatos Pétert, éppen amikor a leginkább a papságra vonatkozó evangéliumi részlet hangzott el a liturgiában, az, amelyben a halászlegények apostolokká váltak Jézus egyetlen szavára: „Jöjjetek, és én ember­halásszá teszlek titeket!”
Talán furcsának tűnhet, hogy halászni kell az embereket, Jézus azonban nem holmi „pecázásról” beszél – mondta a metropolita. A halász munkája ennél sokkal átfogóbb, hiszen mindig kiveti a hálót, pedig sokszor nem is fog semmit. Az apostolok beszámoltak arról is, hogy egész éjjel kint voltak a vízen, de semmi nem akadt a hálójukba. Ám amikor Jézus nevében vetették ki a hálót, akkor olyan rengeteg halat fogtak, hogy nem is győzték kihúzni a partra.
A pap tevékenységei közül elsősorban a prédikáció, a tanítás jelentheti a háló kivetését. A lelkipásztor ilyenkor megpróbálja a lehető legtöbb embert elérni, azt remélve, hogy megérinti a szíveket, és a testvérek bekerülnek a hálóba, majd Isten országába. De mit ér a prédikáció, ha az ember élete nem ahhoz igazodik? Hogyha szakadozik az a háló? Hogy ez ne történjen meg, ehhez arra van szükség, hogy a pap egész élete kivetett háló legyen. A pap feladata, hogy egész életét szője egybe, szavai, gondolatai és tettei összefonódjanak, egységet alkossanak. A lelkipásztor olykor maga sem veszi észre, mikor veti ki a hálót, amelynek szálait az imádság tartja össze. Ám nemcsak a papnak, de minden embernek a feladata, hogy élete hálója egységes legyen. A nagyszülőknek például azon kell fáradozniuk, hogy gyermekeik, unokáik oly gyakran szakadozó élet­hálóját megpróbálják összeszőni, méghozzá az imádságuk által – mondta el a kettős ünnepen Kocsis Fülöp metropolita.

Forrás: Egyházmegyei sajtószolgálatok