Múlt és jelen az epreskerti műtermekben
Fotó: Mészáros Ákos

 

A Képzőművészeti Egyetemen a június a vizsgák ideje, a végzősök ilyenkor fejezik be és védik meg diplomamunkájukat. A festők, restaurátorok, látványtervezők, grafikusok, szobrászok és más tanszékek hallgatói is ilyenkor rendezik szokásos év végi kiállításaikat, amelyek egy héten át a nagyközönség számára is megtekinthetők.
A szobrászhallgatók az Epreskertben, a régi Stróbl Alajos-féle műtermekben és a körülöttük lévő bronzöntő műhelyekben vagy éppen a szabadban dolgoznak. Így volt ez most is, amikor a múlt héten ott jártam, és láthattam, mi készül a fiatal művészek keze alatt.
Rögtön feltűnt egy törpe figurája, nem is egy, hanem mindjárt kettő, csak az egyik gipszből készült, a másik pedig kőből. Ámmer Gergő végzős szobrászhallgató diplomamunkája, mint megtudtam tőle, miközben éppen faragta a kissé szürkés-zöldes színű követ. – Ahogy látom, ez nem egy sima mészkő – mondtam érdeklődve, hogy elinduljon a beszélgetés. – Nem bizony – kaptam a választ –, ez andezit. Kemény, mint a szikla, olyan, mint a bazalt, csak úgy koptatja a vésőt. Közelebbről megnézve jól látszik, ahogy rovátkásan nyomot hagy az anyagon. Elég hamar készen kell lennem vele… Jövő héten lesz a vizsga, a diplomavédés – mondja Gergő. – Azért is választottam ezt a különösen kemény követ, mert az állhatatosságot, a kitartást akartam kifejezni, a „nem adom fel” gondolatot szerettem volna szoborba önteni, azaz faragni – hallhatjuk a fiatal növendéktől. – A kis emberke lábánál egy férfi feje domborodik.  Csak nem Góliáté? – kérdezem Gergőtől. – Dehogynem, ez a törpe pedig Dávid. – Helyben vagyunk – gondolom magamban, ez nem egy szokványos műalkotás. Erős, izmos, kicsattanóan egészséges Dávid-szobrokhoz szoktunk, Michelangelo faragványa a legismertebb, úgy tűnik, mindene tökéletes… Vagy ott van a szintén olasz Lorenzo Bernini elszánt, kemény tekintetű Dávidja: lendületes alakja, atléta termete megfogja az embert. Mind­egyik mű az abszolút szépséget szimbolizálja, a győztes mindig erős és egészséges. Ámmer Gergő szobra azonban nem ilyen, az ő Dávidja a „hétköznapi hősök” kategóriája, talán a görög-reneszánsz tradíción nevelkedett közönséget könnyen meg is oszthatja ez a szokatlan megformálás.
Az udvar felé félig nyitott nagy műteremben van még egy szobor, amelyet Gergő készít, éppen a Dávid-figurával egyidejűleg. „Az Angyal – ezt a címet viseli – éppen lehajol, és egy kivágott közepű nemzeti zászlót tart a két kezében, fél térdre ereszkedve. Ez egy 1956-os emlékmű lesz, nemsokára felállítják” – mondja a fiatal szobrász. A figura szárnyain két másik növendék dolgozik, hogy a szobor mielőbb elkészülhessen. Ha meglesz a gipszminta, mehet a bronzöntödébe. – Márai Sándor Mennyből az angyal című verse ihlette ezt a művemet – mondja Gergő.
Nagyon tűzött a nap, árnyékos helyeket keresve tovább is mentem egy másik műterembe, dolgozzon csak készülő művein Ámmer Gergő, a végzős szobrászhallgató.
A szomszédos műteremből hangok szűrődtek ki, itt ketten is dolgoztak egy meseszép vadászkutya életnagyságú szobrán. Anyaga egészen finomnak, puhának látszott.  – Plasztilinből készül – mondja Solti András negyedéves szobrászhallgató. – Ezzel a szürkés-kékes mintázóanyaggal sokkal jobb dolgozni, mint az agyaggal, nem kell állandóan vizes rongyokba bugyolálni, nedvesen tartani, puha és elasztikus marad enélkül is – mondja munka közben Lukács István műhelyvezető tanár, Solti András segítője.
A szobor realista mű, precízen megmintázva, de semmiképpen sem fárasztóan naturalista módon. Szépen kidolgozott a kutyus, jó ránézni, kellemes érzéseket kelt a szemlélőben. Dél-Koreába kerül, onnan rendelték meg, pályázatot írtak ki az egyetemen, és a hat beérkezett alkotás közül választották ki Solti András művét. Láthatóan nagyon örül neki, nemsokára viszik át a vizslát a bronzöntő műhelybe.
A régi és az új jól megférnek egymás mellett itt, az Epreskertben is. A Stróbl-féle műteremház ión oszlopos, lépcsős tornácán állították fel Stróbl Alajos gipszből készített lovát, amelyet nemrégen restauráltak itt, az egyetemen, mondja Lukács István műhelyvezető tanár. Eredetileg a Halászbástyánál felállított Szent István-szoborhoz készítette Stróbl mester, előtanulmányképpen. Aztán valamikor később több darabra vágta, s azok itt hevertek mindenfelé a régi műteremben. Most már patinázva, helyreállítva megtekinthető az oszlopok között szerényen meghúzódó alkotás.
Egy jobb sorsra érdemes másik szobor, amely Erzsébet királynét ábrázolja, félreállítva várja, hogy végre újra felfedezzék. Ragyogó, alabástromfehér carrarai márványból faragott alakját élesen süti meg a késő délutáni nap, s az árnyékos háttérből szépen kiemelkedik a szabadtéri műteremben. Jobb kezében talán legyezőt tart, bal karjából egy nagy darab hiányzik. Pótlásra, restaurálásra szorul, ha majd egyszer újra felállítják valahol. A királynéalak nem volt mindig magányos, az alacsony posztamensen jól látszik, hogy levágtak róla valamit. Az 1950-es években a mellette álló Ferenc Józsefet távolították el mellőle. Abban az időben, amikor a „múltat végképp el akarták törölni”.
Sok a látnivaló az epreskerti műtermekben, mindig élményszámba megy megnézni a festő- és szobrászrestaurátorok műhelyeit, és a festőket a Lotz és a Benczúr Műteremházakban. De az idén a legnagyobb meglepetést a látványtervező tanszék nyújtotta. Fantasztikus díszlet- és jelmezterveket láthattunk kiállítva a tanszék emeletes házában, nem messze a szobrászműtermektől. Az idei feladatot A gyűjtő szobája címmel jelölték ki a hallgatók számára. Csodás kis mikrovilágokat készítettek a fiatalok, főleg papírból, kartonból ragasztott makettek tucatjai népesítették be a műtermek asztalait. Pici kis lakásbelsők, bababútorok apró lámpával megvilágítva, varázslatos hangulatot teremtve a néző számára.
Láthattunk még színházi díszletterveket, jelmezeket és mindenféle érdekes maketteket, terveket, például azokat, amelyek Caracalla termái vagy Az idő fogságában címmel készültek.
Lassan leszállt az est, és sok élménnyel gazdagodva távoztam a Képzőművészeti Egyetem epreskerti műtermeiből. Talán közhelyesen hangzik, de a Bajza és a Lendvay utca sarkán álló épületek a vénségesen vén barokk Kálváriával és a kissé elhanyagolt, felújításra váró parkkal minden alkalommal lenyűgöznek, amikor itt járok.