A film története három rétegre épül. Az első a római keresztény gyülekezet élete, reagálása a vészhelyzetre. A közösség két vezetője egy jómódú házaspár, Akvila és Priscilla, akikről Pál apostol is említést tesz Krisztus után 50 körül a Korintusiaknak írt első levelében (16,19). A film utal arra, hogy nem tősgyökeres rómaiak, küldetésként kapták Páltól, hogy jöjjenek a birodalom központjába, és alapítsák meg az itteni Egyházat. A második réteg a börtönbe vetett idős Pál és az őt fölkereső evangélista, Lukács kapcsolata. A harmadik pedig a börtön római parancsnoka, Mauritius viszonya a keresztényekhez, amit bonyolít, hogy egyetlen lánya, Célia gyógyíthatatlannak látszó beteg.
A keresztények kíméletlen üldözése válaszút elé állítja Akvilát és Priscillát. Irgalmas szamaritánusként fogadják be a tűzvész után fedél nélkül maradt felnőtteket, a szüleiket elvesztett árvákat, a betegeket. Dilemmájuk, hogy mivel használnak többet: ha elhagyják Rómát, hogy új helyen szervezzék újjá a gyülekezetet, szabadabb körülmények között hirdetve Krisztus evangéliumát, vagy ha maradnak, és folytatják karitatív tevékenységüket, hiszen a zsarnokság uralma alatt senki sem törődik a perifériára sodródott kitaszítottakkal, a betegekkel. „Ki eteti az árvákat, szegényeket… Az emberek kétségbe estek. Ilyen üldöztetés mellett csak mi vagyunk a fény ebben a sötétségben” – érvel Priscilla a maradás mellett. A fény Isten világosságának megjelenítése a sötétség romboló erőivel szemben. Szent Ágostonra gondolva mondhatjuk azt is, hogy Isten városa és az ördög városa elválaszthatatlanul él egymás mellett ebben a világban. Akvila ezzel szemben úgy érzi, minél előbb el kell hagyniuk Rómát, mert ha maradnak, rengeteg ember életét veszélyeztetik. A gyülekezet tagjai tanácstalanok, isteni jelre várnak, és abban bíznak, hogy mindenki által elismert vezetőjük, Pál, felismerve az Úr sugallatát, utat mutat nekik. A megöregedett és a rómaiak által súlyosan bántalmazott apostol csak fizikailag gyenge. Ahogyan a börtönben őt felkereső Lukács fogalmaz: „Testileg meg van roppanva, de az izgága vén lelke még mindig tele van hittel és reménnyel.”
A film harmadik rétegét Mauritius képviseli, egykori római hős, aki a kardjával, vagyis emberek gyilkolásával szerzett magának dicsőséget. Lefokozásként éli meg, hogy Néró egy börtön parancsnokává nevezte ki. Nincsenek kétségei afelől, hogy az idős Pálnak és a keresztényeknek semmi közük nincs Róma felgyújtásához, és azzal is tisztában van, hogy egy elborult elméjű zsarnokot szolgál. Katonatársa sugalmazására mégis abban bízik: ha fölfedné, hogy Pál és az őt többször is meglátogató Lukács titkos összeesküvést szőnek, azzal ismét elnyerhetné a császár bizalmát. Mauritius és felesége minden gondolatát kitölti a lányuk rejtélyes betegsége miatt érzett aggodalmuk és kétségbeesésük, hogy hiába áldoznak az isteneknek, a gyermek állapota nem javul. A prefektus asszonya szorításban él, fanatikus Néró-rajongó, és azzal vádolja férjét, hogy az istenek azért nem válaszolnak áldozatukra, mert emberségesen bánik a „hamis isten” követőivel.
A film rendezője nem az erőszak naturális ábrázolására helyezi a hangsúlyt, alig-alig látunk brutális jelenetet. A keresztények bántalmazását, kínzását hangeffektusokkal (szidalmazással, jajgatással, zokogással) érzékelteti, ahogyan azt is, amikor Krisztus követőit a vadállatok elé vetik az arénában. Háttal látjuk a fényben a sötét börtöncellából kivezényelt keresztényeket, halljuk a tömeg őrjöngését, a vadállatok üvöltését. Andrew Hyatt a lélekben zajló folyamatokat mutatja be, párbeszédekkel és emlékképekkel. Az egyre brutálisabb üldöztetések közepette alapkérdésként merül fel a gyülekezet tagjaiban, hogy ilyen szörnyű körülmények között megvalósítható-e Jézus ellenségszeretetre és megbocsátásra vonatkozó parancsa. Mi lehet erre a válasz? Vannak, akik erőszakkal felelnek az erőszakra, de Lukács egyértelművé teszi, hogy a szeretet az egyetlen út, még akkor is, ha világosan látja: „Az egész világ a gonosz szorításában…” A film egyik megrázó jelenetében végignézi egy férfi megégetését. Ezt a rettenetet sem látjuk, csak Lukács kétségbeesett arcát, amely tükrözi totális kiszolgáltatottságát az erőszakkal szemben. Lukács elkeseredetten számol be erről Pálnak: „A tomboló gyűlölet. Néró cirkusza. Patakokban folyik a vér. Özvegyek, árvák halnak éhen. Ez a világ mit sem tud a szeretetről.” Az összevert, megkínzott Pál azonban figyelmeztet: „Nem fizethetünk gonoszsággal a gonoszságért. A gonosz felett nem győzedelmeskedhet, csak a jó… a szeretet az egyetlen út. A szeretet, ami türelmes…”
A film alapvető forrása a Szentírás, kiegészítve fikciós elemekkel. Nagyon is elképzelhető, hogy Lukács az Apostolok cselekedeteinek megírásához Páltól kapta az ihletet, az anyag formába öntéséhez felhasználva személyes beszélgetéseiket. Lehetséges, hogy ennek megvan az újszövetségi alapja is, hiszen Pál apostol a Timóteushoz írt második levelében azt állítja: „Egyedül Lukács van velem” (4,11). Egyes feltételezések szerint ezt a levelet a római fogságból való esetleges szabadon bocsátása idején írta, bár akadnak, akik vitatják ezt. Krisztus tanításának egyetemességét igazolja Lukács válasza Pál kérdésére, hogy evangéliumában miért írt annyit a pogányokról, a kitaszítottakról, a szegényekről: azért, hogy „mindenki megértse, Isten országa mindenkit vár. A kegyelme mindenkire kiárad”.
A filmben bemutatott evangélista és a nemzetek apostola egymást erősítik, reményt öntenek egymásba és a gondjaikra bízott gyülekezet tagjaiba. Tombol a világban az esztelen erőszak, amelyre az egyetlen elfogadható válasz Krisztus mindenkire kiterjedő szeretete lehet, különben a gonosz mindig visszatér, más és más formában.
Pál, Krisztus apostola – amerikai filmdráma, 2018, 103 perc. Rendező: Andrew Hyatt. Forgatókönyvíró: Andrew Hyatt, Terence Berden. Főbb szereplők: Pál apostol: James Faulkner, Lukács: Jim Caviezel, Priscilla: Joanne Whalley, Akvila: John Lynch, Mauritius: Olivier Martinez. Empire Film, 2018
