Csendes őszi estéken eszembe jut az az idő, amikor még nagyanyámmal sakkoztunk, malmoztunk, ha a kertben már nem akadt tennivaló. Előfordult, hogy a törött huszárfigurát gesztenyéből farigcsált lovacskával helyettesítettük. Mama háza a hajdani előszállási kálváriadombon állt, közelében sok-sok gesztenyefa pompázott, virágzáskor menyegzői fehérben.
A projektek bemutatásán, kiselőadások tartásán, egyéni vélemények megfogalmazásán túl a számonkérés hagyományos módja is hangsúlyos: az, amikor a tanár kihívja az asztalhoz a diákot felelni. Mert fontos, hogy mindaz, amit az órán tanulunk, rögzüljön a tanulókban. Ennek látható jele a felelés.
A minap egyik tanítványomat nyelvtanórán kihívtam felelni. Már harmadszor kérdeztem ugyanazt az anyagot; gondoltam, könnyű dolga lesz a felelőnek. Felszólításom után azonban az osztály hangosan felhördült: a kiszemelt diáknak éppen ma van a születésnapja! – No, akkor ajándékozhatunk neki a szép feleletért egy jelest – mondtam a gyerekeknek.
Egy ötvenhatos menekült Olaszországban
Az ’56-os forradalom leverése után sokan kényszerűségből, mások a jobb és biztonságosabb élet reményében hagyták el hazánkat. Szabadság iránti vágyunk kivívta a világ rokonszenvét. A nyugati országok ezrével, tízezrével fogadták be a magyar menekülteket. Súlyos ítélet várta volna a ma is Rómában élő Mihályi Gézát is, aki az ötvenes évek elején, ávós kihallgatásokat követően, politikai vádakkal került az egyetemről a kommunisták börtönébe. Három évnél többet ült, néha külön büntetésként kurtavasban, amikor csupán kétnaponta kapott ételt. A forradalom évfordulóján őt kérdeztem emlékeiről, elítéléséről és olaszországi életéről.
Ötven éve énekes-orgonás szolgálatban a felsőmocsoládi kántorasszony
Imával pirkad a hajnal, s kel szárnyra az öröm, hogy továbbgyűrűzzön, hiszen új nap virradt, tele vággyal és reménnyel. A felsőmocsoládi Rákóczi Lászlóné harmóniában él önmagával és a világgal. Elégedettségének forrását gyermekei és unokái jelentik, valamint az a tudat, hogy szolgálhat Isten országában. Várják a hívek a templomi orgonánál, s a temetéseken is számítanának rá – úgy, mint régebben –, de ezeket a kéréseket betegsége miatt egy ideje kénytelen elhárítani, így általában otthon mond el egy-egy fohászt a falubeliek lelki üdvéért.
A kúp alakú magas hegy úgy trónolt a hegygerincekkel övezett medence oldalában, mint székesegyház egy püspöki székhely felett. De nem város, csak sok kis falu sorakozott a medencében, hosszan egymás után az országút mentén, mint szentolvasóra felfűzött golyócskák. És nem katedrális, csak egy kis fehérre meszelt kápolna állt a hegy lábától felfelé jó nekirugaszkodásnyira lévő párkányszerű kiszögellésen. Messzire el lehetett látni onnan is a medence falvai felett, nem volt szükség felmászni a csúcsra. Maga a hegy csúcsa a felhőkbe veszett.
A névadó születésének 444. évfordulója alkalmából szervezte meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) az akadémiai év kiemelkedő ünnepi eseményét a piliscsabai campus Stephaneum épületében. Az ünnepségnek különleges jelentőséget adott, hogy a központi előadást az erre az alkalomra Magyarországra érkezett Franco Anelli, a milánói katolikus egyetem rektora tartotta. A rendezvényen részt vett Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök, Palkovics László, a Budapesti Corvinus Egyetem tudományos rektorhelyettese, az egyetem karainak vezető oktatói és munkatársai, valamint hozzátartozóik kíséretében azok a hallgatók, akik a múlt évben sikeresen megszerezték doktori fokozatukat.
Mt 22,34–40
Az Isten iránti szeretet parancsát már az Ószövetségben kiegészíti a második parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” (Lev 19,18, vö. MTörv 6,4–13). Bár Isten szeretetének parancsa mellett ez a „második” csupán másodlagos, az izraelitának felszólítás, hogy legyen gondja a „másikra” is. A Törvényben és a prófétáknál előírások és intelmek szólnak a szegények, a kisemberek, az elhagyatottak tiszteletéről, segítéséről. A zsidók felfogása szerint a testvér szeretete egy a többi parancsolat között, a keresztény látásmód ezzel szemben – Jézus tanítása alapján (Mt 23,40) – központi helyet biztosított neki.
Egy tudós mondta nekem nemrég, hogy az olyan lélek, aki nem elmélkedik, olyan, mint a béna vagy szélütött ember. Hiába van keze-lába, nem tudja mozgatni. Lélek is van ilyen: annyira gyönge, s úgy belemerült az anyagiakba, hogy hiába nála minden: nem képes magába szállni. Úgy megszokta már azoknak a kígyóknak és fenevadaknak társaságát, amelyek a lelki vár körül nyüzsögnek, hogy maga is hasonló lett hozzájuk.