Kővári Lajos tanár úr úgy él emlékezetünkben, mintha a nagypapánk lett volna. A hetvenes évek végén földrajzot és történelmet tanított nekünk a Patrona Hungariae Gimnáziumban.

A televízióban irigykedve néztem a Finnországról, az elmúlt tizenöt év bámulatos föllendüléséről készített műsort. Miközben arról értesülhettünk, hogy nehézségeik legyőzésének egyik gyógyszere az oktatásügy előnyben részesítése volt, eszembe ötlött, hogy a Kairosz Kiadó sokszor méltatott sorozata, a Magyarnak lenni új kötete, amelyben Benei Ildikó faggatja Kósa András professzort, olvasatlanul várakozik a polcon.

A Váli-völgyön keresztül sűrűn visz az utam. Ekkor mindig átmegyek Tabajdon is. Persze mindig rohanok – hiszen még több száz kilométer vár -, de a napokban nemcsak lassítottam, hanem meg is álltam a falu főterén, hogy megnézzem és lefényképezzem az itt látható középkori emléket.

Újra megjelent az Igen – 2007-ben elhallgatott, de némi erőgyűjtő szünet után, kibővült és megfiatalodott szerkesztőgárdával nekilátott huszadik évfolyamának az Igen, mely alcímében a katolikus közösségek radikálisan mérsékelt lapjának vallja magát.

Magyar szakos tanárok között utazom egy kisbuszban. Szegedtől Budapestig bizony hosszú az út, s hogy észrevétlenebbül peregjenek a kilométerek, örökbecsű iskolai elszólásokat és nyelvbotlásokat, másképpen aranyköpéseket idéznek fel.