A budapesti Szent István-bazilikában tartott ünnepi istentisztelettel január 15-én kezdetét vette az idei ökumenikus imahét. Az imahetet megnyitó liturgián házigazdaként szentbeszédet mondott Erdő Péter bíboros, illetve igét hirdetett Steinbach József református püspök, az eseményt szervező Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) elnöke.
Korábban, az ötvenes, hatvanas években gyakran jártam itt, hogy az akkor még több párban fészkelő kövirigókat figyeljem. A már rég felhagyott bánya kopasz, lilásvörös szikláival holdbéli tájra emlékeztetett, de a kövirigók jól érezték magukat, a nászrepülő hím látványa és flótázó éneke csodálatos volt.
Ha gombákról esik szó, legtöbbünk szeme előtt egy kalapos gomba képe jelenik meg. Azonban a gombáknak csak kis százaléka rendelkezik valamilyen kalappal. A nem ilyen külleműek egyik ehető képviselője a fodros káposztagomba (Sparassis crispa).
Stockholmban október 6-án bejelentették, hogy az idei irodalmi Nobel-díjat a nyolcvanéves svéd költő, műfordító, Tomas Tranströmer kapja. Az 1931-ben született, pszichológus végzettségű szerző tizenhárom évesen (!) jelentkezett első verseskönyvével, melyet azóta nyolc újabb követett – életműve szikár, mondhatni kizárólag a válogatott verseit írja meg.
Ahogy az már lenni szokott, a World Press Photo kiállításokon a halál, a szenvedés, a kiszolgáltatottság, a nyomor képei uralkodnak. Egykori szerkesztőm, Radványi Barna humorista mondta időnként: „A bánatnak van keletje.”
A Simon Boccanegra teljes erőbedobással lezajlott főpróbája után arra készültem, magam ajánlom fel a címszereplő Alexandru Agachénak, hogy halasszuk el más alkalomra közvetve egyeztetett beszélgetésünket, hiszen a kimerítő előadás után biztosan fáradt.
A felette elterülő liget fésüli haját,
fénygiliszták simítják kőpárnáját.
Rothadt kabátja gyengéden rám borul
a deszkák közötti fájdalmas sóhajokkal.
A túlvilági ragyogás lovai kitörnek tüdejéből,
és jaj, széttapossák égteste ligetét.
Mindennap virágozom,
semmim a világon,
csak a nyelvem tükrös
szavaiban látszom.