A megkezdett örök élet (Mk 1,14–20)

Isten országának titokzatos valóságát Jézus fokozatosan nyilatkoztatja ki tanítványainak, a kicsinyeknek és alázatosaknak. Hasonlatokkal érzékelteti az ország kezdetét, növekedését: így a magvetőről, a mustármagról, a kovászról, a konkolyról és a jó magról szóló példabeszéddel. Jézus kijelenti Pilátus előtt: az Isten uralma, vagyis Jézus királysága nem e világból való. Aki hisz az evangéliumban és az Atya akaratát cselekszi, az tartozik Jézushoz. Isten országa tehát lelki valóság: „igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”, hirdeti majd Szent Pál (Róm 14,17).

Az ország kapuja a hit. Igent mondunk a megtestesült Ige által minket szólító Istennek, mert hitelre méltónak tartjuk szavát, mert az Atya igazolta Fiát csodajelekkel, főleg feltámasztásával. A negyedik evangélium és a jánosi levelek különösképpen a megtestesülés valóságát hangsúlyozzák, mivel e szövegek keletkezésekor már fellépett egy eretnekség, amely ezt tagadta. „Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, Istentől született. (…) Aki hisz Isten Fiában, magában hordja Isten tanúságát. (…) A tanúság pedig arról szól, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet Fiában van. (…) Ezeket azért írom nektek, akik hisztek az Isten Fiában, hogy tudjátok: örök életetek van” (1Jn 5,1–13). Szent János ezt ismétli első levelében: Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet Fiában van. Akik hittek, megtértek és megkeresztelkedtek, már a megkezdett örök életet élik.

A megtérés (metanoia) szó szerint megfordulást jelent, a bűnös, sötét múlt megtagadását és odafordulást az élő Istenhez, hogy éltető Napunk fényében járjuk életünk útját, amelyet ő szeretettel kijelölt nekünk. Aki hittel igent mond az őt megszólító Isten szavára, hátat fordít a bálványoknak, és „az élő, igaz Isten felé fordul” (1Tessz 1,8kk). A cél és az út nem más, mint Jézus Krisztus, a megtestesült Fiú, aki az Atyánál igazság és élet volt, és testet öltve utunkká lett (Szent Ágoston). Ő a világ világossága, benne élet volt, és ez az élet az emberek világossága.
Az Atya, aki öröktől fogva kiválasztott és szeretett bennünket (vö. Ef 1,3–6), vonz és hív mindenkit megtestesült és keresztre feszített Fia által (vö. Jn 12,32kk). János evangélista hirdeti, hogy az Atya úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindenkinek örök életet adjon. Nem azért küldte Fiát, hogy elítélje, hanem hogy üdvözítse a világot. „Aki hisz benne, azt nem ítéli el, de aki nem hisz, azt már elítélte” (vö. Jn 3,16–17). János evangéliumában drámai küzdelemnek lehetünk tanúi: a hit és a hitetlenség, a világosság és a sötétség, az igazság és a hazugság közötti harcnak. Bár az ítélet már megkezdődött, úgy tűnik, ez a harc a végső ítélet napjáig tart. Mert aki ellenáll a hitre szólító isteni hívásnak, aki gőgösen megkeményíti szívét, már most megítéltetett. Az ítélet azokat sújtja, akik menekülnek a világosság elől, mert műveik gonoszak, akik megátalkodnak, a gonoszság rabjai lesznek.
De mindig remélhetjük, hogy Isten győzedelmes kegyelme végül magához szelídíti a lázadozó szíveket is.