Egy klasszikus alakváltásaSokurov magányos Faustja nyomában

Meghatározhatatlan, zavaros korba érkezünk, mondjuk a középkorba, de Goethe idejét is idézik a szereplők, járókelők maskarái. Festői képekkel csúnya, hideg, piszkos és bűzös világba vezet Aleksandr Sokurov. Faust-filmje lecsupaszított, lassú, romantika nélküli romantika, szépség szépségtelenül. Német nyelvű orosz miliő dosztojevszkiji karakterekkel. Sokurov dramaturgiailag is lazán kezeli Goethe tragédiáját, megkeveri, átszabja a jeleneteket; motívumokat, gondolatokat csipeget fel (egy keveset a Faust második részéből is mazsoláz), aztán szétszórja őket a széttartó, nyomasztó álomra emlékeztető cselekménysorban.

Doktor Faust (Johannes Zeiler) éppen halottat boncol, a lelket keresi egy piszkosszürke test zsigereiben. Szegénység, kétségbeesés, céltalan élet. Fausté csak egy a sok közül. Ő is felkeresi az ószeres uzsorást (Anton Adasinsky), aki vackába, pincéjébe gyűjtötte már az eladósodott, „ösztön rángatta” városlakók kincseit, kacatjait. Ez a „névtelen Mefisztó” nem elegáns, korlátlan hatalmú, megtévesztő „fényhozó”, hanem a nyilvánvaló sötétség: esetlen, torz, disznótestű, „farkincás” alak, aki leginkább az ukrán–orosz (gogoli) legendárium hol komikus, hol rémisztő kaftános ördögfiguráját idézi. Levakarhatatlan kísérőként tapad Faustra. Nem kísérti meg, nem ígér neki fiatalságot, csak kedélyesen-nyájasan követi. Helyzeteket teremt. Hagyja, hogy Faust sóvárogjon az ártatlan, gyermekarcú Margit (Isolda Dychauk) után; hagyja, hogy maga döntsön, bűnt kövessen el, akaratlanul öljön. Hagyja, hogy nélkülözhetetlenné váljon „áldozata” számára. Türelmesen kivárja a sorát. A lélekszerződést is csak akkor pecsételteti meg Faust vérrel rótt aláírásával, amikor a doktor azt kéri tőle, hogy egy szerelmes éjszakát tölthessen el Margittal… Beteljesülés persze nincs, csak még nagyobb űr, káosz, társtalanság egy rémálom díszletei között és árnyaitól kísérve.

A zárójelenet, Faust és az uzsorás vándorlása, abszurd „hadi kalandja” kietlen-gejzíres izlandi tájra visz. Itt szabadul meg „igájától” a magányra kárhoztatott doktor; megkövezi, sziklák alá temeti ördögét. A Sokurov-féle „apoteózis” – ha szeretnénk annak látni – visszafogott: napfényes ég és hótiszta hegyvonulat.

(Faust, orosz–német filmdráma, 2011, 134’; forgalmazó: Cirko Film)