Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2005)

Vall­juk meg őszin­tén, ha men­tá­li­san sé­rült em­bert lá­tunk va­la­hol, leg­elő­ször saj­ná­lat és szá­na­ko­zás tölt el ben­nün­ket. Ne­he­zen tud­juk el­kép­zel­ni, hogy ők is bol­do­gok le­het­nek — sőt, olyan al­ko­tás­ra is ké­pe­sek, mel­­lyel má­so­kat is meg­ör­ven­dez­tet­het­nek. Sze­ke­res Csa­ba több­szö­rös díj­nyer­tes film­jé­nek sze­rep­lői Down-szind­ró­más em­be­rek. A cse­lek­mény sze­rint ala­kí­ta­nak egy ze­ne­kart, mely az itt­ho­ni gyen­ge ér­dek­lő­dés mi­att kül­föld­re in­dul, még­hoz­zá va­la­ho­vá a ten­ger mel­lé. Mind­ez le­het­ne me­rő ki­ta­lá­ció, ám a tör­té­net­nek va­lós alap­ja van. Csak­nem tíz év­vel ez­előtt ugyan­is meg­ala­kult a Nem­adom­fel együt­tes, mely ép­pen a na­pok­ban lé­pett fel köz­is­mert ze­né­szek­kel kö­zö­sen, bi­zo­nyít­va, hogy a vi­lág bi­zony ke­ve­sebb len­ne a sé­rült em­be­rek nél­kül.

Ma­gyar hang­já­ték

A nap­ja­ink­ra hi­he­tet­le­nül meg­szé­pült XIX. szá­zad el­ső fe­lé­től a XX. szá­zad kez­de­té­ig (egé­szen Le­nin és a bol­se­vi­kok szín­re lé­pé­sé­ig) tün­dö­költ az orosz iro­da­lom arany­ko­ra. Go­gol, Pus­kin, Ler­mon­tov, Dosz­to­jevsz­kij, Tolsz­toj, Cse­hov, Gor­kij, Je­sze­nyin… men­­nyi zse­ni! Kö­zé­jük tar­to­zik Ivan Alek­szand­ro­vics Goncsarov (1812—1891), a vissza­vo­nul­tan élt szent­pé­ter­vá­ri író. Leg­is­mer­tebb al­ko­tá­sa két­ség­te­le­nül az 1848-ban be­fe­je­zett Oblomov cí­mű re­gény, amely a vi­dé­ki ne­me­si bir­to­kok vi­lá­gát tár­ja elénk. Aki lát­ta e re­mek­mű Nyikita Mihalkov ál­tal ren­de­zett film­vál­to­za­tát (Oblomov né­hány nap­ja cím­mel), az bi­zo­nyá­ra éle­te ma­ra­dan­dó szel­le­mi él­mé­nye­ként gon­dol vis­­sza rá. Goncsarov köl­tői szép­sé­gű pró­zá­já­val ez­út­tal hang­já­ték vál­to­zat­ban is­mer­ked­he­tünk — a Ma­gyar Rá­dió hang­tá­ra va­ló­di kin­cses­bá­nya.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film

Az 1898-ban szü­le­tett gróf, a Nem­ze­ti Mú­ze­um ala­pí­tó­já­nak ük­uno­ká­ja és a „leg­na­gyobb ma­gyar” test­vér­ének déd­uno­ká­ja, Szé­che­nyi Zsig­mond élet­cél­já­nak a ter­mé­szet, az ál­lat­vi­lág ta­nul­má­nyo­zá­sát te­kin­tet­te. 1927-től fő­leg Af­ri­ká­ban va­dá­szott és vált író­vá, a va­dá­sza­ti szak­iro­da­lom is­me­rő­jé­vé. 1951-ben ki­te­le­pí­tet­ték, ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött élt. Mi­vel egy­ko­ri kő­rös­he­gyi bir­to­kán dol­go­zott Ká­dár Já­nos any­ja, aki em­ber­sé­ges gaz­da­ként em­lé­ke­zett rá, éle­te utol­só éve­i­ben, 1960-ban és 1964-ben is­mét részt ve­he­tett egy-egy af­ri­kai va­dász­ex­pe­dí­ci­ón. Ami­kor 1967-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la előtt, már sú­lyos be­te­gen, fo­tel­ben ül­ve vár­ta az ál­doz­ta­tó pa­pot, ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy nyak­ken­dőt kös­sön, mond­ván: a leg­főbb Úr fo­ga­dá­sá­ra ké­szül.

Hongkongi—kínai—francia film (2007)

Ré­gi ta­pasz­ta­la­tunk, hogy a tá­vol­ság vi­szony­la­gos. Oly­kor kép­ze­le­tünk ál­tal egy hely­ben ül­ve is az egész vi­lá­got be­jár­juk, s van bi­zony úgy is, hogy hi­á­ba in­du­lunk vá­rost, or­szá­got, ne­tán egy egész kon­ti­nenst át­sze­lő tú­rá­ra, lel­ki ter­he­in­ket nem hagy­hat­juk ma­gunk mö­gött. Elizabeth (Norah Jo­nes) sze­rel­mi csa­ló­dá­sá­ra gyógy­írt ke­res­ve va­la­hol New York­ban áfo­nyás pi­tét ka­na­laz­gat, s be­szél­ge­tés­be ele­gye­dik Je­re­my­vel, a ká­vé­zó tu­laj­do­no­sá­val (Jude Law). A kü­lö­nös éj­sza­ka el­múl­tá­val Lizzie út­nak in­dul, ma­ga sem tud­ja, ho­vá. Wong Kar-Wai el­ső ame­ri­kai ren­de­zé­se rá­han­go­ló­dást igény­lő han­gu­lat­film, mely­ben ta­lán ki­csit sok a cu­kor­má­zas élet­böl­cses­ség és ke­vés a tör­té­net, ám szép me­lan­kó­li­á­ba cso­ma­gol­va tár­ja elénk a min­den em­be­ri kap­cso­lat mé­lyén mar­do­só ké­telyt: sze­ret-e iga­zán a má­sik?

An­gol—ame­ri­kai há­bo­rús film (1969)

A leg­kü­lön­fé­lébb mű­faj­ok­ban tün­dök­lő kül­föl­di film­csil­lag­ok — na­gyon he­lye­sen — ak­kor ér­zik tel­jes­nek a pá­lyá­ju­kat, ha leg­alább egy há­bo­rús mo­zi­ban is ki­pró­bál­ják ma­gu­kat. Charles Bron­son­tól Nick Noltén át Charlie Sheenig so­kan a lö­vész­árok­ba fe­küd­tek egyen­ru­há­san, még John Travolta és Kojak, az­az Telly Savalas is. Az 1930-ban szü­le­tett ame­ri­kai le­gen­da, Clint Eastwood né­hány spagettiwestern és egy kri­mi után vál­lal­ko­zott egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús fő­sze­rep­re, a szin­tén nagy­sze­rű Richard Burton ol­da­lán. Egy ame­ri­kai had­na­gyot ala­kít, akit 1944-ben, a nor­man­di­ai part­ra­szál­lás kü­szö­bén ma­rok­nyi csa­pa­tá­val le­dob­nak a Ba­jor-Al­pok­ban. Fon­tos kül­de­tés­ben jár­nak: be kell jut­ni­uk egy gon­do­san őr­zött ná­ci erőd­be, hogy ki­sza­ba­dít­sa­nak egy ka­to­nai tit­kok bir­to­ká­ban lé­vő sze­mélyt…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Moh­ácsi bu­só­já­rás, kun­sá­gi bir­ka­pör­költ, me­ző­tú­ri fa­ze­kas­ság, ma­gyar soly­má­szat és táncházmozgalom. Kö­zös ben­nük, hogy mind­egyi­kük fel­vé­telt nyert a ma­gyar szel­le­mi kul­tu­rá­lis örök­ség­vé­de­lem jegy­zé­ké­be. A táncházmódszer kü­lön­le­ges­sé­ge az is, hogy 2011-ben fel­vet­te nyil­ván­tar­tá­sá­ba az UNESCO. Mél­tó el­is­me­ré­se ez an­nak a negy­ven­éves mun­ká­nak, ame­lyet ez a moz­ga­lom vé­gez, és ame­lyet a Föl­szál­lott a pá­va cí­mű nép­ze­nei és néptáncvetélkedő szer­ve­zői is igye­kez­tek meg­ün­ne­pel­ni. Nem min­dig nyí­lik al­kal­munk ar­ra, hogy sze­mé­lye­sen el­lá­to­gas­sunk egy tánc­ház­ba, és ott is­mer­ked­jünk a ha­gyo­má­nya­ink­kal. Az is nagy él­mény le­het, ha csak a kép­er­nyőn ke­resz­tül kö­vet­jük a moz­du­la­to­kat, hall­gat­juk a ze­nét, és kap­cso­ló­dunk a fo­nó vi­lá­gá­hoz.

Ma­gyar té­vé­film (1970)

Ez a film egy rop­pant mo­dern­nek ha­tó konf­lik­tust mu­tat be nő és fér­fi kö­zött. Az alap­hely­zet kis­sé vic­ces­nek tű­nik: az 1960-as évek Ma­gyar­or­szá­gá­nak benzinkutasnője (Ga­lam­bos Er­zsi) mel­lett ku­ta­tó fér­je (Somogyvári Ru­dolf) ki­sebb­ren­dű­nek ér­zi ma­gát, mi­vel ke­ve­seb­bet ke­res. Vall­juk be, ez an­nak ide­jén ke­vés­sé le­he­tett ti­pi­kus csa­lá­di hely­zet. De jel­zett egy na­gyon fon­tos vál­to­zást, amely má­ra tel­je­se­dett ki. A nők tö­me­ges mun­ká­ba ál­lá­sa az ‘50-es évek­től alap­ve­tő­en meg­vál­toz­tat­ta nők és fér­fi­ak vi­szo­nyát: az asz­­szo­nyok ko­ráb­bi, meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len anya­gi füg­gé­sé­nek vé­ge lett. Bár a vál­to­zás lel­ki fel­dol­go­zá­sa nem min­dig könnyű, az, hogy a nők meg­érez­ték az ere­jü­ket, és hogy a há­zas­sá­gok „de­mok­ra­ti­ku­sab­bá” vál­tak, ör­ven­de­tes vál­to­zás. Part­ne­rek va­gyunk, part­ner­ség­re ítél­tet­tünk.

Fran­cia kon­cert­film

Ha azt a szót hall­juk: Ku­ba, leg­töb­bünk­nek egy il­la­tos szi­var jut eszé­be, to­váb­bá az el­ag­gott kom­mu­nis­ta dik­tá­tor, Fidel Castro. (Ol­csó po­én len­ne azt ír­ni, hogy ő pe­dig a vén szi­var…) Ha vi­szont azt a ki­fe­je­zést hall­juk, hogy ku­bai ze­nész, a nagy si­ke­rű mo­zi­film­nek kö­szön­he­tő­em azon­nal a Buena Vista Social Club­ra gon­do­lunk. Wim Wenders 1996-ban ké­szült al­ko­tá­sa az 1950-es évek­ben mű­kö­dött hí­res ha­van­nai szó­ra­ko­zó­hely­nek és ki­vá­ló ze­né­sze­i­nek ál­lít em­lé­ket. Ez­út­tal nem a le­gen­dás öre­gek, ha­nem az if­jú kor­osz­tály egyik kép­vi­se­lő­jé­vel ta­lál­koz­ha­tunk. A jazz-zon­go­ris­ta Roberto Fonseca 1975-ben szü­le­tett a ku­bai fő­vá­ros­ban — édes­ap­ja do­bos volt, édes­any­ja pe­dig éne­kes­nő. Ezt a kon­cert­jét a Fran­cia­or­szág dél­nyu­ga­ti csücs­ké­ben ta­lál­ha­tó Marciac ran­gos fesz­ti­vál­ján rög­zí­tet­ték.