Ame­ri­kai film­drá­ma (1962)

Ten­nessee Wil­li­ams drá­má­já­nak hő­se, Chance (Paul New­man) — ne­ve be­szé­lő név, je­len­té­se töb­bek kö­zött az, hogy le­he­tő­ség — már több­ször el­ment, majd mind­any­­nyi­szor vis­­sza is tért szü­lő­vá­ro­sá­ba. E vis­­sza­jö­ve­te­lek kö­zött az volt a kü­lönb­ség, hogy min­den al­ka­lom­mal lej­jebb csú­szott a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán. És per­sze az is, hogy egy­re in­kább ve­szí­tett von­ze­re­jé­ből, amely nem volt más, mint az if­jú­sá­ga. Ma már ma­ga sem tud­ja iga­zán, mit akar. Be­ke­rül­ni „Ho­lly­wood ring­lis­píl­jé­be” egy fi­a­tal­sá­gát és nép­sze­rű­ség­ét vesz­tett egy­ko­ri film­csil­lag — szép szó­val vagy zsa­ro­lás­sal kikényszerített — se­gít­sé­gé­vel, vagy több­ször el­ha­gyott sze­rel­mé­vel ne­ki­in­dul­ni az egy­ko­ri ál­mok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak. Nem sej­ti, hogy leg­utób­bi lá­to­ga­tá­sa óta tör­tént va­la­mi, amit a lány csa­lád­ja min­den áron el akar tit­kol­ni…

Ame­ri­kai ak­ció­film (2009)

Med­dig fej­lőd­het, pon­to­sab­ban va­dul­hat-kor­cso­sul­hat az egyik leg­na­gyobb vi­lág­mé­re­tű üz­let, a szó­ra­koz­ta­tó­ipar? A Mark Ne­vel­di­ne—Brian Taylor ren­de­ző­pá­ros film­je e fo­lya­mat egyik le­het­sé­ges for­ga­tó­könyv­ét tár­ja elénk. Tör­té­ne­tük a nem is oly tá­vo­li jö­vő­ben ját­szó­dik: a já­ték­ipar va­ló­sá­gos ször­nye­ket ter­mel, ugyan­is az el­me­irá­nyí­tás tech­no­ló­gi­á­já­val hús-vér em­be­re­ket ál­lít a vir­tu­á­lis fi­gu­rák he­lyé­be a több­sze­rep­lős internetes já­té­kok­ban. A szá­mí­tó­gé­pes trük­kök mil­li­ár­dos nagy­mes­te­re va­do­na­túj lö­völ­dö­zős já­té­kot dob pi­ac­ra, amely olyan tu­dat­ál­la­po­tot vált ki hasz­ná­ló­i­ban, mint­ha ők len­né­nek a kü­lön­fé­le hely­szí­ne­ken gyil­ko­ló har­co­sok. Vi­lág­szer­te egyi­de­jű­leg több ezer em­ber sza­ba­don ki­él­he­ti gyil­kos vá­gya­it, al­jas ösz­tö­ne­it…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2006)

A ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet szá­má­ra szo­mo­rú hí­re­ket tar­to­ga­tott az év vé­ge: egy hó­nap­ja Pauer Gyu­la kö­szönt el tő­lünk, előt­te pe­dig Szin­te Gá­bor. Szin­tét leg­in­kább dísz­let­ter­ve­ző­ként is­mer­het­tük meg: pél­dá­ul Várkonyi Zol­tán­nal és Ádám Ot­tó­val dol­go­zott együtt: több mint száz elő­adás dísz­le­tét ké­szí­tet­te el. Köz­ben mű­vé­szet­tör­té­ne­tet ok­ta­tott a szín­mű­vé­sze­ti és a kép­ző­mű­vé­sze­ti fő­is­ko­lán. Ez a do­ku­men­tum­film ma úgy néz­he­tő, mint fő­haj­tás a fes­tő­mű­vész előtt. A film ké­szí­tői egy fres­kó ké­szí­té­sé­nek több évig tar­tó fo­lya­ma­tát do­ku­men­tál­ták — egy olyan fal­fest­mény­ét, ame­lyet Szin­te a fran­cia­or­szá­gi Saint-Simon ro­mán ko­ri temp­lo­má­ban ki­vi­te­le­zett. Ab­ban a fa­lu­ban, ahol a ké­sőb­bi II. Szil­vesz­ter pá­pa lát­ta meg a nap­vi­lá­got..

Angol—ame­ri­kai csa­lá­di film (1990)

Aki lát­ta az Addams Familyt, el tud­ja kép­zel­ni, mi­lyen gyö­nyö­rű és ijesz­tő egy­szer­re Anjelica Huston, ami­kor bo­szor­kányt ala­kít. Akár­csak azt, hogy mit je­lent cid­riz­ni és jól szó­ra­koz­ni egy­szer­re. A me­sék már csak ilye­nek. Mi le­het a ma­gya­rá­za­ta, hogy ál­ta­lá­ban ijesz­tő ré­sze­ik is van­nak? Ta­lán az, hogy lel­künk mé­lyén jól tud­juk: ben­nünk is ott buj­kál a sö­tét­ség, van lé­nyünk­nek egy sok­szor tit­kolt sö­tét ol­da­la. Azt is ért­jük-érez­zük, hogy a sö­tét­ség nem­csak bent­ről, ha­nem kí­vül­ről is fe­nye­get ben­nün­ket. So­kan fél­nek a sö­tét­ben, és me­ne­kül­nek min­den rossz tu­do­má­sul­vé­te­le elől: mint­ha ön­ma­guk elől buj­kál­ná­nak. Má­té Gá­bor ka­na­dai ma­gyar or­vos szok­ta mon­da­ni: fél az op­ti­mis­ta em­be­rek­től, és sem­mit sem tart ká­ro­sabb­nak, mint az op­ti­miz­must, mi­vel az min­dig a re­á­lis ve­szé­lyek fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­val jár együtt. En­nek alap­ján most szó­lok: Bo­szor­ká­nyok pe­dig van­nak! És aján­la­tos vi­gyáz­ni ve­lük, fő­leg ha gye­rek az em­ber…

Francia—amerikai—an­gol—német—holland tör­té­nel­mi drá­ma (2004)

Va­jon mi moz­gat­ja az or­szá­gok, né­pek ve­ze­tő­it, hogy bi­ro­dal­muk ha­tá­rát egy­re tá­vo­labb és tá­vo­labb tol­ják? A gaz­dag­ság, a hír­név, vagy csak a jó­zan meg­fon­to­lás, hogy mi­nél na­gyobb az or­szág, an­nál mesz­­szebb van­nak az el­len­sé­gei? Nem tu­dom, hogy Ma­ke­dó­niai Sán­dort mi ve­zé­rel­te, annyi azon­ban biz­tos, hogy nagy esél­­lyel pá­lyáz­hat a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb hó­dí­tó­ja cí­mé­re. Rá­adá­sul bi­ro­dal­ma hi­á­ba bom­lott fel ha­lá­la után, a hó­dí­tá­sok ha­tá­sa — a ke­le­ti és a gö­rög kul­tú­ra ta­lál­ko­zá­sa — má­ig ér­ző­dik. Ha meg­néz­zük Oliver Stone majd há­rom­órás film­jét, mely­nek cím­sze­rep­ét Colin Farrell játs­­sza, töb­bek kö­zött vá­laszt kap­ha­tunk egy me­rő­ben szub­jek­tív kér­dés­re: va­jon mi is így kép­zel­tük el a hó­dí­tó Nagy Sán­dort?

Ki­csi gyer­mek­ko­runk­tól fog­va vonz ben­nün­ket a dal­lam, a lük­te­tés. A gre­go­ri­án­tól a ba­rok­kon át a folk­lór­fel­dol­go­zá­sig szin­te min­den­re nyi­tott gyer­me­ki lé­lek csak úgy szív­ja ma­gá­ba a mu­zsi­kát. Ek­kor még ös­­sze­köt­he­ti a ze­nei él­ményt sza­bad moz­du­la­tok­kal, lé­pé­sek­kel, moz­gás­sal, mert sen­ki nem szól rá, sőt a kör­nye­ze­te meg­tap­sol­ja. Az in­téz­mé­nye­sí­tett ze­nei órá­kon az­tán elő­for­dul, hogy a ve­lünk szü­le­tett tu­dás és ér­zék meg­ko­pik, majd egy­szer csak vég­leg ki­ke­rül a nem ze­nész em­ber min­den­nap­ja­i­ból. Ek­kor ér­de­mes le­po­rol­ni Lisz­tet, Mo­zar­tot, Bac­hot vagy Cho­pint. A len­gyel-fran­cia ro­man­ti­kus ze­ne­szer­ző-gé­ni­usz ki­rob­ba­nó ér­zel­me­ket kot­tá­zott le tö­ké­le­tes for­mai pre­ci­zi­tás­sal. Ma­zur­kák, ke­rin­gők, nok­tür­nök, bal­la­dák, pre­lű­dök, im­prom­tuk, és még so­rol­hat­nám, hány­fé­le­kép­pen al­kot­ta meg a ze­né­re örök­ké vá­gyó em­ber egy-egy leg­szebb dal­la­mát.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ijesz­tő je­len­ség a fal­vak el­nép­te­le­ne­dé­se, a he­lyi kö­zös­sé­gek ele­rőt­le­ne­dé­se. Vi­lág­szer­te egy­re töb­ben köl­töz­nek vá­ro­sok­ba, mert úgy lát­ják, ott több le­he­tő­ség vár­ja őket, job­ban bol­do­gul­hat­nak, mun­ká­ra ta­lál­hat­nak. Fáj­dal­mas fo­lya­mat­ról van szó, mert va­la­mi vissza­von­ha­tat­la­nul vé­get ér ez­zel: he­lyi ha­gyo­má­nyok szá­mo­lód­nak fel, ko­ráb­ban biz­tos hát­tér, meg­tar­tó kö­zeg vá­lik sem­mi­vé. A vá­ros egész más, sok­kal sze­mély­te­le­nebb, köny­­nyen vá­lik gyö­kér­te­len­né, tá­jé­ko­zó­dó ké­pes­sé­gét el­vesz­tő­vé, aki vég­leg el­sza­kad szü­le­té­si he­lyé­től. Ez a do­ku­men­tum­film ma­gyar kis­te­le­pü­lé­sek — Csen­gőd, Csemő, Csépa, Csór és Csolnok — min­den­nap­ja­it mu­tat­ja be. Olyan hely­sé­ge­két, ame­lyeket la­kó­ik sze­ret­nek, ma­gu­ké­nak érez­nek. Ott­ho­nos hely­nek, ahol is­me­rik őket, és ahol a jö­vő­jü­ket is el tud­ják kép­zel­ni. Sok-sok in­téz­mé­nyes se­gít­ség­re lesz szük­sé­gük a fal­va­ink­nak, hogy egy­re több ilyen le­hes­sen köz­tük.

Fran­cia kon­cert­film

Ugye kü­lö­nös gon­do­lat, hogy az or­go­na, ez a mél­tó­ság­tel­jes egy­há­zi hang­szer (amely a po­gány Ró­mai Bi­ro­da­lom­ban még a gla­di­á­to­rok öl­dök­lé­sé­nek alá­fes­tő hang­sze­re volt…) a jazz tö­ké­le­tes kel­lé­ke is le­het? Az ame­ri­kai Jimmy Smith fél év­szá­za­dos pá­lya­fu­tá­sá­val új­fent be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a fur­csa gon­do­la­tok idő­vel ter­mé­sze­tes­nek tűn­nek. 1925-ben vagy 1928-ban szü­le­tett (a pon­tos év­szá­mot ő ma­ga sem tud­ta) egy penn­syl­vaniai vá­ros­ká­ban, és ki­lenc­éve­sen már zon­go­ris­ta te­het­ség­ku­ta­tó ver­senyt nyert a nagy Phi­la­delp­hi­á­ban. Hu­szon­éve­sen a zon­go­rát vég­leg fel­cse­rél­te egy Hammond elekt­ro­mos or­go­ná­ra. Egé­szen 2005-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig te­vé­keny ma­radt, s el­ké­pesz­tő len­dü­let­tel dol­go­zott: élet­mű­ve nyolc­van­ki­lenc (!) önál­ló nagy­le­mez.