Ma­gyar film­drá­ma (1967)

Fi­a­tal srá­cok fut­nak a vi­har elől az öm­lő eső­ben. Egy ba­la­to­ni nya­ra­ló­ba me­ne­kül­nek, ahon­nan az ér­ke­ző tu­laj­do­no­sok elől csak ket­ten tud­nak meg­lép­ni, Kiki (Ferenczi Gá­bor) a kam­rá­ban re­ked. Ahogy a töb­bi ka­maszt, őt is a kö­zel­gő pá­lya­kez­dés, a fel­nőt­té vá­lás prob­lé­mái fog­lal­koz­tat­ják — ke­re­si, ho­gyan lá­zad­hat­na a hat­va­nas évek zárt vi­lá­ga, me­rev sza­bá­lyai, te­kin­tély­el­vű os­to­ba­sá­ga el­len, hi­szen ő is önál­ló, sza­bad és szép élet­re vá­gyik. Egy­elő­re, a kam­ra fog­lya­ként csu­pán egy­va­la­mi­be ka­pasz­kod­hat: sa­ját fé­kez­he­tet­len fan­tá­zi­á­já­ba. Har­sány tré­fá­kat eszel ki. Mi­lyen vol­na iro­ni­kus gesz­tus­ként üres transz­pa­rens­sel vo­nul­ni az ut­cán? Már a cím­adó alak, a fal­ra fel­raj­zolt pál­ci­ka­bo­hóc is az em­be­ri lé­tet szi­go­rú sab­lo­nok­ba pré­se­lő kül­vi­lág el­le­ni lá­za­dás fi­gu­rá­ja. Sán­dor Pál el­ső film­je val­lo­má­sos hang­vé­te­lé­vel tű­nik ki töb­bi mű­ve kö­zül.

Ame­ri­kai gengsz­ter­film (1990)

Gengsz­ter­nek len­ni me­nő. Hen­ry (Ray Liotta) ek­ként ös­­sze­fog­lal­ha­tó val­lo­má­sát az­után hall­juk, hogy a film nyi­tá­nyá­ban egy húsz év­vel ké­sőb­bi „ügyet” le­ren­dez, im­már a he­lyi ke­reszt­apák ban­dá­já­nak tag­ja­ként. A kont­raszt sok­ko­ló, ahogy az idén het­ven­éves Mar­tin Scorsese le­gen­dás film­je is, amely nem spó­rol sem a ver­bá­lis, sem pe­dig a fi­zi­kai bru­ta­li­tás­sal, csak hogy meg­mu­tas­sa, mi­lyen az, ha gye­rek­ko­ri kí­ván­sá­god ak­kor is tel­je­sül, ha idő­köz­ben már rég meg­bán­tad. Ki­száll­ni már nem tudsz, hi­szen a he­lyi nagy­me­nő (Robert De Niro) csá­bít, hogy ha­ve­rod­dal (Joe Pesci) együtt ta­nul­ja­tok be­le a „szak­má­ba.” A Nagy­me­nők leg­meg­döb­ben­tőbb vo­nat­ko­zá­sa az, hogy igaz tör­té­ne­ten ala­pul: hi­he­tet­len stí­lus­ér­zék­kel és kí­mé­let­len pre­ci­zi­tás­sal lát­tat­ja, ahogy bűn­ben vég­leg el­me­rült fő­hő­se kö­rül fo­ko­za­to­san szét­hul­lik min­den. S köz­ben szól a Rolling Stones.

Ame­ri­kai kri­mi (2009)

Antoine Fuqua sö­tét tó­nu­sú re­a­lis­ta drá­má­já­ban há­rom rend­őr vív­ja har­cát nap­ról nap­ra New York bű­nö­zők­kel te­li ne­gye­dé­ben. A Ki­égett (Richard Gere) csak azt vár­ja, hogy le­tel­jen utol­só szol­gá­la­ta, és nyug­díj­ba me­hes­sen, bár ar­ról fo­gal­ma sincs, mi lesz azu­tán. A Re­mény­vesz­tett (Ethan Hawke) né­pes csa­lád­ját sze­ret­né na­gyobb és egész­sé­ge­sebb la­kás­ba köl­töz­tet­ni, és ezért még a drogdílerek pén­zét is haj­lan­dó el­ven­ni. A Be­épült (Don Cheadle) már an­­nyi­ra kö­zel ke­rült a gengsz­te­rek vi­lá­gá­hoz, hogy egy­re ki­lá­tás­ta­la­nabb­nak lát­ja a tá­vo­zást. Egyi­kük sem is­me­ri a má­si­kat. Mun­ká­ju­kon kí­vül csak egy do­log kö­ti össze őket: po­kol­já­rá­suk hely­szí­ne, Brooklyn.

Be­szél­ge­tés Pé­ter I. Zol­tán­nal

Ady End­re száz­har­minc­öt év­vel ez­előtt, 1877. no­vem­ber 22-én szü­le­tett a Szatmár me­gyei Ér­mind­szen­ten. Szü­lő­föld­jé­ről, a „he­pe­hu­pás, vén Szil­ágy­ról” és őse­i­ről min­dig nagy sze­re­tet­tel írt. A Le­gen­dák föld­jén so­ro­zat csü­tör­tö­ki epi­zód­ja a Kár­pát-me­den­ce egyik leg­sa­ját­sá­go­sabb vi­dé­ké­re ka­la­u­zol­ja a né­zőt (19.00, Pax Tv). A szil­ágy­sá­gi tá­ja­kon jár­va meg­idéz­het­jük Ady szel­le­mét, aki már if­jú új­ság­író­ként is igen mar­kán­san fo­gal­maz­ta meg vé­le­mé­nyét. A fi­a­tal Ady min­den­nap­ja­i­ról, je­len­va­ló­sá­gá­ról Pé­ter I. Zol­tán Nagy­vá­ra­don élő új­ság­írót, hely­tör­té­nészt kér­dez­tük, aki év­ti­ze­dek óta kö­ve­ti a köl­tő nyo­mát, s fel­fe­de­zé­se­it, töp­ren­gé­se­it igyek­szik köz­zé­ten­ni.

Ady ne­ve mint­ha ki­ko­pott vol­na a köz­tu­dat­ból, sok fi­a­tal nem ér­ti a ver­se­it. Ön sze­rint mi az oka, hogy ma ke­ve­sebb szó esik a Nyu­gat egyik ve­zér­egyé­ni­sé­gé­ről?
— Sze­rin­tem ál­ta­lá­nos je­len­ség nap­ja­ink­ban az iro­da­lom irán­ti ér­dek­te­len­ség. Ez nem csak Ady köl­té­sze­té­re jel­lem­ző. Ter­mé­sze­te­sen nem sza­bad ál­ta­lá­no­sí­ta­ni, ma is van­nak so­kan, akik ér­dek­lőd­nek Ady élet­mű­ve és éle­te iránt. A köl­tő ha­lá­la után min­den rend­szer, po­li­ti­kai irány­zat igye­ke­zett ki­sa­já­tí­ta­ni őt, be­le­ma­gya­ráz­ni a na­pi po­li­ti­kát a ver­se­i­be. De sze­rin­tem et­től még Ady köl­té­sze­te egye­te­mes és örök.

A kö­zel­múlt­ban ha­za­tért az Arany­csa­pat utol­só kül­föl­dön el­hunyt tag­ja is. Ko­csis Sán­dor ham­va­it a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ká­ban te­met­ték el, nem mes­­sze Pus­kás Fe­renc sír­já­tól. Ilyen­kor, no­vem­ber 25-e kö­ze­led­té­vel a fut­ball­sze­re­tő ma­gyar em­ber lel­ké­ben — még ha fi­a­tal is, és csak az idő­seb­bek el­be­szé­lé­sé­ből és film­koc­kák­ból tud ró­la — elő­buk­kan két szám, a 6:3, az év­szá­zad mér­kő­zé­sé­nek ered­mé­nye.

Van­nak iro­dal­mi al­ko­tá­sok, ame­lyek­ről ne­héz el­dön­te­ni, mi­ért is szü­let­tek meg, és kik­nek/kik­hez szól­nak. Ezek kö­zé tar­to­zik Theodor W. Adorno Wag­ner-ta­nul­má­nya, amely­ben a mar­xis­ta gyö­ke­rű frank­fur­ti is­ko­lát kép­vi­se­lő fi­lo­zó­fus-szo­ci­o­ló­gus bő­ven ad­ta ki mér­gét és el­len­szen­vét a né­met ze­ne­szer­ző­vel kap­cso­lat­ban.

Magyar dokumentumfilm (2010)

Az al­ko­ho­liz­mus a lé­lek be­teg­sé­ge, mely idő­vel egy­re sú­lyo­sabb tes­ti tü­ne­tek­hez ve­zet. Nem le­het tő­le meg­sza­ba­dul­ni, ha ma­gán a meg­sza­ba­du­lá­son kí­vül nincs más cé­lunk. Cé­lo­kat pe­dig csak az tud ma­ga elé tűz­ni, aki­ben fel­éb­redt a hit. Ke­vés em­ber­től kö­ve­te­li a sor­sa olyan erő­vel, hogy tér­jen meg, hogy ves­se le ma­gá­ról a ré­gi em­bert, és ölt­se ma­gá­ra az új em­bert, mint épp az al­ko­hol­füg­gő­től, akit — mint Pál ír­ja az efezusiaknak —, „a meg­té­vesz­tő kí­ván­ság rom­lás­ba dönt”.

Magyar filmdráma (1967)

A vá­ro­si em­ber­nek csak hal­vány el­kép­ze­lé­sei le­het­nek ar­ról, hogy mi­lyen kap­cso­lat fű­zi ös­­sze a pa­rasz­tot a föld­del. Mert ha va­la­ki­nek föld­je van, az nemcsak meg­él­he­tést, ott­hont je­lent a szá­má­ra, ha­nem em­be­ri mél­tó­sá­got is.