Sváj­ci kon­cert­film

Eu­ró­pa egyik leg­na­gyobb víz­tük­re, a Gen­fi-tó part­ján fek­szik Cully te­le­pü­lés, ahol 1983 óta min­den ta­vas­­szal ran­gos jazz­fesz­ti­vált ren­dez­nek. E me­sés kör­nye­zet­ben lé­pett fel mai kon­cer­tünk fő­hő­se, az ame­ri­kai-fran­cia jazz­éne­kes­nő, gi­tá­ros és dal­szer­ző, Madeleine Peyroux. Klasszi­kus csen­gé­sű he­lyen, a Ge­or­gia ál­lam­ban ta­lál­ha­tó Athensben szü­le­tett, hat­éves ko­rá­tól New York­ban ne­vel­ke­dett, vé­gül fran­cia édes­any­ja ol­da­lán, Pá­rizs­ban vált fel­nőt­té. Pá­lyá­ját ut­ca­ze­nész­ként kezd­te (pon­to­sab­ban ele­in­te csak pénz­gyűj­tő­ként ka­la­po­zott egy ut­cai ze­ne­kar­nak), el­ső önál­ló le­me­ze hu­szon­két éves ko­rá­ban je­lent meg, és a Ti­me ma­ga­zin „az év leg­iz­gal­ma­sabb do­bá­sá­nak” ne­vez­te. Má­so­dik szó­ló­le­me­ze (je­len­leg öt­nél tart) nyolc év­vel ez­előtt még na­gyobb si­kert ara­tott: egy­mil­lió pél­dány kelt el be­lő­le.

A Mis­kol­ci Nem­ze­ti Szín­ház elő­adá­sa a Thália Szín­ház­ban

Irgács kép­ze­let­szül­te fa­lu, la­kói még­is fur­csán is­me­rő­sek. Re­mény­vesz­tett ke­let-eu­ró­pa­i­ak: min­den­ki va­la­mi más­ba ka­pasz­ko­dik, hogy me­gáll­jon az élet­ben. Nem min­den­ki­nek si­ke­rül. Az As­­szony pél­dá­ul foly­ton fel­dől a bi­cik­li­vel: az ital amen­­nyi­re meg­kön­­nyí­ti, an­­nyi­ra meg is ne­he­zí­ti az éle­tet. A fa­lu köz­pont­ja a kocs­ma, ahol a Kocs­má­ros pró­bál­ja me­der­ben tar­ta­ni az ese­mé­nye­ket. Az­tán egy nap fi­a­tal író ér­ke­zik Pest­ről. Ma­ga mö­gött akar­ja hagy­ni a vá­rost, az or­szá­got, és a há­zas­sá­gát is. Irány Por­tu­gá­lia! Az­tán szó­ba ele­gye­dik Mas­ni­val, a Kocs­má­ros lá­nyá­val, aki­nek egy Re­tek ne­vű ki­rú­gott rend­őr ud­va­rol. Meg­tet­szik ne­ki a lány, s ez­zel el­sza­ba­dul­nak az in­du­la­tok. Időn­ként fel­tű­nik egy több fa­lut el­lá­tó, holt­fá­radt Pap is, aki foly­ton te­met, es­ket, ke­resz­tel, de a da­rab vé­gé­re lel­ki­fur­da­lá­sa tá­mad: úgy ér­zi, meg­ment­he­tett vol­na egy lel­ket, de nem si­ke­rült ne­ki.

Szá­zad­for­dí­tó ma­gya­rok

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (1999)

„Ön­arc­ké­pe­met rend­sze­rint ab­ból a tü­kör­ből be­tű­zöm ki, ame­lyet fe­le­ba­rá­ta­im ar­ca tart elém. (…) Az em­be­ri­ség, mint egy nagy tük­rös ga­lé­ria, így ta­nít meg ar­ra, mi­lyen ne le­gyek, te­hát köz­vet­ve ar­ra is, mi­lyen­nek kel­le­ne len­nem” — ír­ja egy he­lyütt a Kos­suth- és Baum­gar­ten-díjas író. A be­fe­je­zet­len mon­dat, a Fe­le­let, a G. A. úr X-ben cí­mű mun­kái mel­lett a leg­is­mer­tebb al­ko­tá­sa ta­lán a Kép­zelt ri­port egy ame­ri­kai pop­fesz­ti­vál­ról, amely­ből Pres­ser Gá­bor és Adamis An­na ké­szí­tett má­ig nép­sze­rű mu­si­calt. A Víg­szín­ház­ban a Mar­ton Lász­ló ren­dez­te da­rab több mint négy­száz elő­adást élt meg. Déry Ti­bor 1956-ban írt Sze­re­lem cí­mű no­vel­lá­ját Makk Kár­oly ren­de­ző tet­te hal­ha­tat­lan­ná 1970-ben, s a zse­ni­á­lis szí­né­szek: Dar­vas Li­li, Törőcsik Ma­ri, Dar­vas Iván.

A Nyol­cak és a bé­csi sze­ces­­szió

A ma­gyar mű­vé­szet­tör­té­net-írás egyik nagy tar­to­zá­sa, hogy igen ke­vés tu­do­má­nyos igé­nyű ki­ad­vány je­lent meg ide­gen nyel­ven ha­zánk mű­vé­sze­té­ről. A hi­á­nyo­kat a ván­dor­ki­ál­lí­tás­ok pó­tol­hat­ják. Ilyen tár­lat­nak örül­he­tünk a na­pok­ban is: A Nyol­cak, mi­után meg­jár­ták Pé­cset, majd a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um ter­me­it, a bé­csi Bank Austria Kunstforumban „mu­tat­koz­nak be” al­ko­tá­sa­ik­kal. A ki­ál­lí­tást kí­sé­rő­ren­dez­vény szí­ne­sí­ti: a Collegium Hungaricum a Nyol­cak gra­fi­kai mun­kás­sá­gá­val is­mer­te­ti meg az oszt­rák ér­dek­lő­dő­ket. A film ezt a bé­csi je­len­lé­tet tár­gyal­ja — ám nem a je­len­kor, ha­nem a szá­zad­for­du­ló szem­szö­gé­ből.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1988)

Ma­nap­ság egy­re in­kább kezd­jük meg­be­csül­ni, és ha le­het, meg­őriz­ni a kis­kö­zös­sé­gek ha­gyo­má­nyos ér­té­ke­it, szem­ben a tár­sa­da­lom min­dent egy­be­mo­só ha­tá­sa­i­val. De mi van ak­kor, ha egy kis­vá­ros la­kos­sá­ga olyas­va­la­mit tart erény­nek, ami ki­re­kesz­tő és em­ber­te­len? Már­pe­dig a hat­va­nas évek Ame­ri­ká­já­nak egyik fe­lén fon­tos vív­mány volt, hogy a fe­ke­ték és a fe­hé­rek nem et­tek egy asz­tal­nál, nem lak­tak ugyan­ott, és csak ak­kor érint­kez­tek egy­más­sal, ha fel­tét­le­nül kel­lett. Alan Parker film­jé­ben a dé­li por­fé­szek la­kói sze­mé­ben az el­tűnt fi­a­ta­lok után ku­ta­tó két FBI-ügy­nök (Willem Dafoe és Gene Hackman) csu­pán az észa­ki több­ség aka­ra­tát rá­juk erő­sza­ko­ló li­be­rá­li­sok kép­vi­se­lői. S bár a nyo­mo­zók las­san be­cser­ké­szik a bű­nö­sö­ket, te­vé­keny­sé­gük nyo­mán ki­tör a há­bo­rú a fe­ke­ték és a fe­hé­rek kö­zött. És a Mis­sis­sip­pi lán­gok­ban áll.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1940)

A csa­tor­na „Ma­gyar szí­nész­óri­á­sok” so­ro­za­ta so­ka­kat hív film­tör­té­ne­ti nosz­tal­gia­uta­zás­ra. A II. vi­lág­há­bo­rú ide­jén ké­szült, Mar­tonffy Emil ren­dez­te al­ko­tás pre­mi­er­je 1940. no­vem­ber 21-én volt. A „Pe­pi­ta ka­bát” fő­hő­se Te­ri (Egry Má­ria), aki öz­vegy édes­any­já­tól ki­ké­ri ho­zo­má­nyát, és a fő­vá­ros­ba uta­zik, hogy ott bol­do­gul­jon. Ám a pan­zió, ame­lyet meg­ven­ni szán­dé­ko­zik, a csőd szé­lén áll, s a tu­laj min­dent el­kö­vet, hogy a vi­dé­ki le­ány­ra sóz­za… Akad azon­ban egy jó­aka­ró, de köz­ben lá­ba kel a ka­bát­nak, amely­be Te­ri a pénzt be­le­varr­ta… A fil­met nem csak a tör­té­net mi­att ér­de­mes meg­néz­ni, fel­buk­kan a vász­non a ked­ves em­lé­kű Kiss Ma­nyi és Latabár Kál­mán is.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1955)

Hány­fé­le in­dít­ta­tás­ból le­het há­za­sod­ni! A Várkonyi Zol­tán ren­dez­te klas­­szi­kus film­ben Molière fi­gu­rá­ja, Dandin György (Pé­csi Sán­dor) már túl van az if­jú­ko­rán. A mó­dos gaz­da, aki nem kü­lö­nö­seb­ben von­zó fér­fi, be­le­sze­ret a ne­me­si csa­lád, a Lükeházy fa­mí­lia le­á­nyá­ba, An­gyal­ká­ba (Mé­­szá­ros Ági), no meg az elő­ke­lő­ség vi­lá­gá­ba. Lét­re­jön-e a frigy? Dandin sze­rel­me nem kell, hát csak a pén­zét tud­ja nyúj­ta­ni. Az ara­nya­kért a csa­lád és An­gyal­ka csak il­lú­zi­ó­kat ad cse­ré­be. A pi­po­gya férj las­san­ként rá­esz­mél, hogy ki­hasz­nál­ják, fe­le­sé­ge pe­dig hűt­len. Ám az úri vi­sel­ke­dés­ben já­rat­lan fér­fi­nak nincs ho­va for­dul­nia fel­is­me­ré­sé­vel: a csa­lád ös­­sze­zár. Nem ő sze­rez­te meg ma­gá­nak a lányt, ha­nem őt ej­tet­ték fog­lyul. A fél­té­keny­ség­től há­bor­gó cím­sze­rep­lő ma­ga sum­máz­za ek­ként a tör­tén­te­ket: „Ökör vol­tál, Dandin György, de még mek­ko­ra ökör!”

Ma­gyar ze­nés film (1965)

Mi a kü­lönb­ség a ha­zug­ság és a na­gyot­mon­dás kö­zött? Míg előb­bi le­rom­bol­ja a bi­zal­mat és meg­mér­ge­zi a vi­lá­got, ad­dig utób­bi szí­ne­seb­bé te­szi, így se­gít­ve elő a mű­vé­szi al­ko­tás­hoz nél­kü­löz­he­tet­len fan­tá­zia ki­bon­ta­ko­zá­sát. Egy öreg­em­bert fag­gat­nak ivó­cim­bo­rái a korcs­má­ban: „Csak azt mond­ja el, Há­ry bá­tyó, ho­gyan fog­ta el a nagy Na­pó­le­ont!” És az öreg er­re nem azt vá­la­szol­ja, hogy „hát se­hogy”, ha­nem be­le­kezd a me­sé­lés­be, mely­ben Fe­renc csá­szár épp­úgy fel­buk­kan, mint a fi­a­tal Má­ria Luj­za her­ceg­nő. Ko­dály Zol­tán a va­ló­sá­got ki­dí­szí­tő ob­si­tos­ról szó­ló dal­já­té­ka ez­út­tal Szinetár Mik­lós ren­de­zé­sé­ben csen­dül fel. A fő­sze­rep­lő Szir­tes Ádám és Tordai Te­ri mel­lett meg kell em­lí­te­ni Melis György és Gom­bos Éva ne­vét is, hi­szen a fő­sze­rep­lők­nek ők köl­csön­zik ének­hang­ju­kat. Ez pe­dig egy dal­mű ese­té­ben igen­csak fon­tos.