A 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál zárófilmje volt Rufus Norris Daniel Clay regényéből forgatott – Ébredés című munkája, amelyet már a hazai mozikban is láthat a nagyközönség. Noha főhőse egy tizenegy esztendős kiskamasz lány, akinek a nyári kalandjait és az új suli okozta nehézségeit szemlélhetjük, a film nem az átlagos tinimozik kaptafájára készült. Valójában nem is tinifilm (de tizenhat év felett ajánlható). Ha az eredeti címet nézzük (Broken, szó szerint: megtörve, megszakítva, de ez esetben találóbb a magyar fordítás), sejthető, hogy nem amolyan édes ébredésről van szó, ahol a Barbie babák rózsaszín házát felváltja egy zsír új trendi laptop.

Pintér Béla drámái születéséről és a közönség elvárásairól

Darabjaiban a legsúlyosabb kérdésekkel viaskodik, de közben nevettet is – erre ilyen biztos ízléssel és gondolati igényességgel talán csak ő képes manapság a magyar színház világában. Kultusza van, rengetegen rajonganak műveiért, és a szakma jó néhány díjjal elismerte már társulatát és őt is – mégis kicsik, alternatívak és családiasan bájosak maradtak. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon bemutatták drámáinak első, válogatott kötetét.

– Egy indiánregényben olvastam gyerekkoromban, és nagy hatással volt rám a történet: a sziú törzs varázslóját sokévi szolgálata után elhagyják a szellemek. Rettentően kétségbeesik és összetörik, mivel sokan szeretik és számítanak rá. Mint társulatvezető, író és rendező egy kissé mintha ön is egy látomásos, kétségeivel egyedül birkózó varázslóhoz vagy sámánhoz hasonlítana…

– Sámán semmiképpen nem vagyok, mert annak azért elsősorban a gyógyítás volt a feladata. A mai „divatsámánokhoz” pedig végképp nem hasonlítok. De ha az ihlet elapadásától való félelemre kérdez rá, az valóban dolgozik bennem, és meg is éltem már nehéz időszakokat ebből a szempontból. Megesik, hogy nem vagyok elég ihletett, és egyik-másik darab emiatt nem sikerül elég jól. Az ötlet megszületésétől hosszú út vezet a drámák végleges szövegéig: a próbák tapasztalatai, a kollégák ötletei, kritikái gyakran késztetnek arra, hogy gyökeresen átdolgozzam a darabjaimat. A 42. hét esetén például tizenegyszer volt szükség erre. A szövegek kilencvennyolc százaléka az én munkám ugyan, de nagyon fontos számomra, hogy a dramaturgként is közreműködő Enyedi Évával, valamint Szamosi Zsófiával és Thuróczy Szabolccsal mindig alaposan megvitathatom a darabok koncepcióját, vagyis nem vagyok magányos alkotó – igaz, aztán végül mégiscsak mindig nekem kell formába öntenem, „megszülnöm” a véglegesnek szánt változatot. A darabjaim egyre szövegcentrikusabbak, így aztán egyre többet írok és egyre többet konzultálok – mindkét oldal erősödött. A társulatból nem minden színész kapcsolódik be a darabok alakítgatásának munkájába, ezt nem is erőltetem. Nem ez a mércéje, hogy ki milyen színész.

Találkozás Szabóki Tündével

Most épp az Ariadné Naxosz szigetén operaházi premierjére készül. A szakrális oratóriumok világából jutott el a nagy drámai szerepekig. Szabóki Tünde egyike azon énekművészeinknek, akik itthoni működésük mellett szinte észrevétlenül, úgy „mellékesen”, különösebb felhajtás és önreklám nélkül futottak be jelentős nemzetközi karriert is. Az Ariadné egy órával később kezdődő próbájára tartva, zongorakivonattal a kezében érkezik a találkozóra. Az Operaházhoz közeli egyik kávézóban ülünk le beszélgetni. Hervadhatatlan mosollyal mesél családjáról, hivatásáról, pályafutásáról…

– Édesapám kántor volt, ötévesen már ott ültem az orgonapadon a pesterzsébeti Jézus Szíve-templomban; a családból jóformán mindenki a kórusban énekelt… Belenőttem a zenébe, nem volt kétséges, hogy hol fogok kikötni. Bekerültem a konziba zongora és karvezetés szakra, ahol egyik osztálytársam szólt, hogy nincs-e kedvem elmenni Dauner János szalézi szerzetes, karnagy Egyetemi templomi kórusába, ahol ő is énekelt. János bácsi nagy örömmel fogadott, kórustag, szólamvezető, aztán hirtelen kántor is lett belőlem. És jött az első komoly felkérés, Mozart Koronázási miséjének szólója; tizennyolc évesen. Rengeteget orgonáltam a pesti ferenceseknél is, nagyon jóban voltam Gergely Feri bácsival, aki fel akart venni a Zeneakadémia orgona szakára, de a zongora és az ének mellett már képtelen lettem volna többet gyakorolni. A helyettesítését viszont vállaltam, így volt vasárnap, hogy négy misén kántorkodtam az Egyetemi templomban, kettőn a ferenceseknél, plusz egy litánián. A Don Bosco kórussal a mai napig tartom a kapcsolatot, a közelmúltban is énekeltünk a férjemmel, Cser Péterrel egy jótékonysági koncerten. Egyébként is nagyon szívesen veszek részt mindenféle templomi alkalmon, mert igazából ott érzem otthon magam.

„A Müpa és a Sanghaji Nagyszínház három évre szóló együttműködési megállapodást kötött. A nagyszabású közös vállalkozás nyitó eseményeként Attila ünnepélyesen »betör« a leginkább a portyázó hunok ellen emelt kínai nagy falon. Ami annak idején erőszakkal nem ment, azt most szépszerével próbálja meg a hun király és a Káel Csaba által válogatott nemzetközi szereplőgárda” – áll a Verdi Attilájához készült műsorfüzet előszavában. Pestiesen szólva: jó szöveg. És ami még ennél is jobb, hogy igaznak bizonyulhat a fenti megállapítás. Veronai hangulatú operaünnepként szólalt meg az 1846-ban, Velencében bemutatott ifjúkori Verdi-opera a Művészetek Palotája hangversenytermében. Méghozzá kompromisszumok, engedmények nélkül, erőteljes hangokkal, ötletes és nagyszabásúnak ható díszletelemekkel, látványos vetített, „filmes” hátterekkel. A pompás jelmezek akár egy Metropolitan-előadáshoz is készülhettek volna: igényesek, gazdag kivitelűek, legfeljebb túlgondoltságuk csalhat olykor mosolyt a néző arcára.

Miért kerül egy felnőtteknek szóló filmbe gyerek? Csak a hatás kedvéért? Azért, mert egy gyermek örömét-szenvedését látva a nézőben mélyebbre hatol a mondanivaló? Az biztos, hogy érzékenyebbek vagyunk mindarra, amit látunk, ha az események középpontjában gyermekek állnak. Sokszor ők szimbolizálják a kiszolgáltatottságot és a bűntelenséget.

A felelősség kérdése is leegyszerűsödik egy olyan film esetében, ahol feltűnik egy gyermek. Ugyanis akármit követ is el, a valódi felelősök mindig a felnőttek lesznek, méghozzá hatványozottan.

Találkozás Csukás Istvánnal

Azt vallja, derűsen kell beszélni a világról, s nem hagyhatjuk, hogy elfeledkezzenek a gyerekekről, akik okosabbak, elevenebbek, életképesebbek és ravaszabbak, mint a felnőttek. Nem véletlenül mondta a Prima Primissima-díj átvételekor: „Nehéz óráimban mindig örömmel gondolok arra, hogy engem végül is a fél ország ismer és szeret, mégpedig az ország jobbik fele. A gyerekek.” A Süsü, a sárkány, a Pom Pom, a Mirr-Murr, A nagy ho-hoho- horgász, a Keménykalap és krumpliorr és más ifjúsági és meseregények szülőatyja több mint húsz éve „kétlaki” életet él – Budapest és Balatonszárszó között. Gyerekekről, irodalomról kérdeztük a Kossuth-díjas alkotót.

– Dorogi Sándor, Balatonszárszó polgármestere úgy véli: a felújított József Attila Emlékmúzeum mellett Csukás István neve is védjegy. A róla elnevezett nyári színházban nemritkán pótszékekkel megy az előadás. Nem mindennapos, hogy valaki már életében legendává válik…

– Óriási élmény, amikor az ember nagybetűkkel látja kiírva a nevét. Arra gondoltunk a polgármester úrral, hogy az én nevem talán jobban becsalogatja a gyerekeket, hiszen elsősorban nekik szánjuk a színházat, bár felnőtt előadásokra is lehet jegyet venni a szezonban. A színház arra is példa, hogy jó ügyért érdemes összefogni. Amikor elfogyott a régi, lepusztult kertmozi felújítására szánt pénz, elkezdtünk kalapozni. Mozgósítottuk a helybelieket, a nyaralótulajdonosokat és a vállalkozókat, s adományokkal, székvásárlással, társadalmi munkával újulhatott meg az épület.

Kiállítás Karinthy Frigyes emlékére

Látta már közelről Karinthy Frigyes nevezetes koponyáját? Érdekli, hogy szállt le a Zeppelin léghajó 1931-ben Csepelen? Vett fel már százéves kávéházi telefont?

A Petőfi Irodalmi Múzeum Számadás a tálentomról című tárlatán varázslatnak lehetünk tanúi. Az író halálának hetvenötödik évfordulójára rendezett kiállításon bepillanthatunk Karinthy életébe, legfontosabb műveibe, és sétálhatunk egy letűnt korszak színfalai között, szippantva egyet a múlt század levegőjéből.

A mindössze néhány kis szobára megálmodott kiállítás egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Az időutazás egy osztályteremben kezdődik. Egészen pontosan a Markó utcai főreálban, ahol – afféle kisdiákként – a padba is beülhetünk. Meghallgathatjuk a Tanár úr, kérem egyik részletét Mensáros László tolmácsolásában, miközben a Franklin Társulat tankönyvei sorakoznak előttünk. Láthatjuk Karinthy gyerekkori fényképeit, irkáit, naplóit és rajzait is.

Szellemország fővárosa Várai Mihály fotóin

Döbbenet és szomorúság vett erőt rajtam, amikor megláttam a hanyatt fekvő játék macit a piszkos, kopott, törmelékektől szennyezett környezetben Várai Mihály kiállításának egyik fényképén. A kiszolgáltatottság és a lassú enyészet dokumentuma. Egy másik fotón sebtében elhagyott szoba látszik, letépett tapéta, kiürített szekrények. Az egykori Pripjaty, az elhagyott szellemváros részletei láthatók mai állapotukban május 22-éig, az újpesti Karinthy Frigyes Művelődési Házban (Hajló utca 2–8.). A csernobili atomerőműben történt robbanás után harminchat órával, 1986. április 27-én evakuálták a település lakóit. Két és fél óra leforgása alatt a városba érkező 1225 autóbusszal, vonattal és teherautóval 49 360 embert telepítettek ki a Csernobiltól három kilométerre fekvő Pripjatyból.