„Sírjanak és nevessenek”

 

Hogyan, milyen indításra kezdett el színdarabokat írni?

– 1986-ban a Somogyi István által vezetett Arvisura Színház tagja lettem, és tizenkét évet töltöttem el ott. Eleinte még „csak” jó, minél sokoldalúbb színész akartam lenni. Aztán 1998-ban megírtam és megrendeztem az első darabomat, a Népi rablétet, melyben még nagyon csekély volt a szöveg funkciója, a hepening és a performansz határán mozgott, sok tánccal. Akkoriban a környezetemben szinte mindenki megpróbálkozott a rendezéssel, így nem volt benne semmi különös, hogy én is belevágtam. A szereplők részben az Arvisurából jöttek; az volt a legfontosabb szempont, hogy tudjanak és szeressenek táncolni. A sikeren felbuzdulva a következő évben hozzáláttunk a Kórház– Bakonyhoz. Csak az indító ötlet volt meg, és amikor az első próbára összegyűltünk, improvizációs technikával, egymást ihletve akartuk kikerekíteni az első jelenetet. Ám annyira lassan haladtunk, hogy pár óra múlva világossá vált számomra: ebből így nem lesz semmi, két hónap alatt sem fogunk eljutni a bemutatóig. Végül is ez a szükséghelyzet keltette bennem életre az írót, mert aznap éjjel otthon megírtam az első jelenetet, amire ma is büszke vagyok.

A Pintér-rajongók által jól ismert régi társulati tagok mellett újabban széles körben ismert vendégszínészek – például Csákányi Eszter, Stefanovics Angéla, Mucsi Zoltán – is feltűnnek a darabjaiban. Ennek mi az oka?

– Főként olyan színészeket szoktam meghívni, akikről tudom, hogy nagyon szeretnének dolgozni velünk, nézőként eljártak az előadásainkra, aztán ott maradtak beszélgetni, és érzékelhető volt, hogy értik és szeretik, amit csinálunk. De hogy végül milyen szerepre kérem fel őket, az általában attól függ, mit igényel az aktuális darab, és hogy ki ér rá.

Önmagára milyen szempontok alapján osztja a szerepeket?

– Mivel én írom a darabokat, és írás közben valósággal révületbe esem – lehet, hogy egy kissé mégiscsak hasonlítok a sámánokra? –, egészen belehelyezkedem az összes szerepbe, és az esetek zömében pontosan tudom, hogy melyik vagyok, lehetek leginkább én. De megesik az is, hogy próbák közben cserélünk. A Kaisers TV, Ungarnban például először Baráznay Ignác lettem volna, és nem Petőfi, mert hozzá túl öregnek tartottam magam. De aztán annyira enyém lett a figura, hogy még a drámáim első kötetének címlapjára is Petőfiként kerültem fel.

A könyv ötlete hogyan született?

– Megkeresett a kiadó, és nem álltam ellen, mert erősen bízom benne, hogy írásban, „irodalomként” is megállják a helyüket a darabjaim. De Enyedi Évának meg nekem azért jócskán kellett még dolgoznunk velük, mielőtt nyomdába mehetett az anyag, leginkább a szerzői instrukciókon: azokon a szövegrészeken, amelyekből kiderül, hogy mi zajlik a színpadon.

DVD-kiadásra gondolt már?

– Az életveszélyes lenne, mert sokan vélik úgy, hogy egy DVD-t megnézni és színházba menni egyenértékű, és nem jönnének el az előadásainkra. Azt viszont tervbe vettük, hogy a Parasztoperát és a Gyévuskát kiadjuk cédén.

Hogyan éli meg, ha valamelyik darabját más is megrendezi, mint ahogyan ez a Parasztoperával történt?

– A Parasztoperát Pécsett, Kaposváron, Marosvásárhelyen és Temesváron is színre vitték, májusban pedig Szatmárnémetiben lesz bemutatója. El tudtam engedni. Ha jól csinálják, egyáltalán nem zavar, és nem várom el, hogy szolgaian ragaszkodjanak a mi előadásunkhoz. De ha félreértik, rosszul nyúlnak hozzá, azt nehezen viselem, mert megvan a veszélye annak, hogy az írott művet a rossz rendezéssel fogják azonosítani.

Darabjainak világa egészen eredetinek, rokon nélkülinek tűnik: például Tarantinóra vagy Örkényre emlékeztet az, hogy egyszerre humorosak és sokkolóak, megrázóak. Az irodalom vagy a film világából kik hatottak önre?

– A sokkolást a véres, tarantinói értelemben nem vállalom, de az csakugyan igaz, hogy meg akarom rendíteni a nézőket. Írók közül az orosz klasszikusok és Thomas Mann érintett meg a legerősebben, filmesek közül Buñuel az összes alkotásával és Kuroszava A hét szamurájjal. Buñuel Nazarin című filmdrámájának záró jelenete, amely egy elhagyatott országúton játszódik, különösen emlékezetes volt számomra. A film egy pap megpróbáltatásairól szól, akinek mindenkiben csalódnia kell, végképp magára marad, és az lenne a „logikus”, hogy feladja: összeomoljon vagy öngyilkos legyen. De ekkor, az utolsó jelenetben váratlanul rengeteg dobos jelenik meg az úton: ők adnak neki erőt, emelik ki a kétségbeesésből. Peregnek a dobok, a pap égő szemmel hallgatja őket, aztán továbbindul, „csak azért is”.

Melyek a „Pintér-univerzum” legfontosabb motívumai?

– Sokat foglalkozom a családdal, a különböző családi viszonyokkal, családi tragédiákkal és boldogsággal, az apafiú és általában a szülő-gyermek kapcsolattal. Újabban egyre több a darabjaimban a politikai reflexió is, aminek a szélsőjobb félelmetes térnyerése az oka.

Mennyire foglalkoztatja a nézők véleménye? Képes-e koncepcionális kérdésekben befolyásolni?

– A legfontosabbnak azt tartom, hogy a meggyőződésemhez hű maradjak. Tehát nem teszek engedményt sem tartalmi, sem formai szempontból annak érdekében, hogy többen nézzenek bennünket, vagy hogy több külföldi meghívásunk legyen. Csak azért nem lesznek az előadásaink formabontók, meghökkentőek, sokkolóak, erőszakosak vagy erotikusak, hogy érdekesebbé, népszerűbbé tegyük magunkat. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy engem nem érdekel, mit gondol a közönség. Hatni akarok, akarunk; arra törekszünk, hogy a nézőink sírjanak és nevessenek, semmiképpen se unatkozzanak, és értsék, amit mondani akarunk. És ha ez nem így van, nem őket hibáztatjuk miatta.

Van-e olyan darabja, amit kakukktojásnak érez, annyira elüt a többitől?

– Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög – amely külföldön sokkal sikeresebb volt, mint itthon – ilyen, mert az Újszövetségre épül. A nézők elég hamar rájönnek, hogy a Jézus-történetet fogják látni, így nem várnak rájuk meglepetések, és csak a forma, a kortárs feldolgozás teszi, teheti izgalmassá számukra az előadást. Ezt a darabot csak évente háromszor, húsvét előtt szoktuk játszani.

A darabjaiban gyakran kerülnek elő vallási kérdések, és jelennek meg különböző egyházak lelkészei. Miért foglalkoztatja önt annyira ez a téma?

– Katolikusnak kereszteltek, és gyermekkoromban, amikor a vidéki rokonoknál vendégeskedtünk, sokat jártunk templomba. Ezekről az alkalmakról erős emlékek maradtak meg bennem. Tisztelem az igazán hívő embereket, és megvetem az álszenteket, akik hasznot húznak a vallásosságukból. Komoly fájdalom számomra, hogy a kitörölhetetlen katolikus ideált, amelyet egykor elültettek bennem, nem vagyok képes a mai életemben megvalósítani. Mélyen vágyom arra a kiegyensúlyozottságra, harmóniára, amelyet a hit adhat, és meggyőződésem, hogy azoknak is igyekezniük kell úgy élni, mintha lenne Isten, akik nem hisznek benne. Ahogy idősödöm, egyre jobban nyomaszt, hogy nem vagyok bölcsebb e téren, sőt mintha éppen még bizonytalanabbá váltam volna.

A sehova kapujában elhangzott egy szentbeszéd, amelyet részben a gyermekkori élményeim alapján írtam. Mihály atyától megkérdezik, szenvedhet-e az igazán hívő ember, a hitnek nem kellene- e egészen beragyognia az életét. Az atya a prédikációban ad választ: – Gondolj Krisztus Urunkra a Gecsemáné-kertben, amikor azt kérte az Atyától: „Ha lehetséges, múljon el tőlem ez a kehely” – vagyis hogy ne kelljen szenvednie a kereszten –, de aztán hozzátette: „Legyen meg a te akaratod.”

Portréfotók: Kissimon István