Rózsákkal teleszórt úton

 

Itthon elsősorban oratóriuménekesként ismerték meg, miközben külföldön már komoly operaszerepeket alakított…

– Igen, például A bűvös vadász Agátáját Grazban. De kint is bekerültem az oratóriumkultúra professzionális vonalába. Rengeteget énekeltem, Ausztriában, Németországban: h-moll misét, A teremtést, Éliást… A nagy klasszikusok mellett népszerű Ausztriában Franz Schmidt A hétpecsétes könyv című monumentális oratóriuma, amelyben a Musikvereinsaalban léptem fel. Ősbemutatókon is közreműködtem; Ausztriában elképesztő hagyománya van ennek, zeneszerzőversenyeket is kiírnak új egyházi művekre.

 

– A bécsi Stephansdom fontos helyszín lett az életében…

– Egyik kolléganőm egy karintiai koncert alkalmával megkérdezett: énekeltem-e már a Stephansdomban? Mondtam, hogy nem; mire ő felhívta a karnagyot, aki azonnal, meghallgatás nélkül meghívott egy koncertre. Ott ragadtam, és később én lettem a kórus hangképzője. Nagy hangsúlyt fektetnek a szép hangzásra; az együttesben a főügyésztől a vezető bankáron át az idősgondozóig mindenféle korú és foglalkozású embert megtalálni, akik szorgalmasan járnak a heti próbákra. Ha a Stephansdomban kellett egy szoprán szólista, engem hívtak. Én énekeltem a nagy gyászszertartásokon: Franz König bíboros, Thomas Klestil államelnök, legutóbb pedig Habsburg Ottó temetésén. König bíboros gyászmiséjét Joseph Ratzinger mutatta be. Csodálatos prédikációt mondott… De akkor is ott voltam, amikor már XVI. Benedek pápaként látogatta meg Bécset. Amai napig jönnek felkérések a Stephansdomból, az új dómkarnagy is számít rám.

 

És az opera?

– Karvezetőként, a zongora és orgona mellett nem foglalkoztatott annyira. Aztán a bécsi Staatsoperben állóhelyről láttam egy Otellót Plácido Domingóval és Katia Ricciarellivel; csorogtak a könnyeim, fantasztikus volt. Akkor estem bele ebbe a műfajba. És szinte azonnal jött Wagner. Gyerekeim is igen korán megismerték a Ring „mesevilágát”. De nem emiatt szeretem, hanem mert nála alkotja a legtökéletesebb egységet a zene, a szöveg és a színpad. Nagy öröm, hogy jövőre a Wagner-napokon a Müpában újra éneklem a Tannhäuser Erzsébetét. A Ringben azért nem szerepelek, mert az operaházi Richard Strauss-fesztiválra megkaptam az Elektra Khrüszothémiszét. Mozartot is mindig szívesen énekelek, mert segít az önkontrollban, hogy Wagner és Strauss után az ember hangilag, technikailag visszataláljon a „középútra”. Mozart jót tesz.

 

Hogy éli meg az intenzív operaházi létet, amely a Fidelióval, Kovalik Balázs sok vitát kiváltó rendezésével kezdődött?

– Belülről nézve szerettem azt az előadást. Szerencsére jól tudtam a darabot, mert előtte külföldön már énekeltem egy viszonylag konvencionálisabb rendezésben. Művészileg nehéz volt, hiszen lényegében egy „monodrámát” kellett előadnom. A karmesterrel, Fischer Ádámmal azóta is nagyon szeretek együtt dolgozni. És jött a többi nagy feladat: a Don Giovanni Donna Elvirája, A rózsalovag Tábornagynéja…

 

Mint mondja, Wagner és Richard Strauss áll igazán közel Önhöz. Ezen a téren bizonyára életre szóló útmutatást adott a legendás Astrid Varnay, akivel közeli, mondhatni baráti viszonyba is került…

– Münchenben tanultam nála, egy nyári kurzuson, ahova felvételizni kellett. Ezerötszázból negyven embert vettek fel, akik aztán egy hónapon át ingyen tanulhattak olyan világnagyságoknál, mint Renate Holm, Inge Borkh, Kurt Moll vagy Astrid Varnay. Én eleve Varnayhoz szerettem volna kerülni, és végül két nyarat tölthettem vele. Amikor elkezdődött a kurzus, az instrukciói alapján az első órán kiderült, hogy emlékezett rám a felvételiről. Kezdettől úgy éreztem, mintha régóta ismertük volna egymást. Csodálatos ember, művész és nagyszerű hangképzőtanár volt. Sieglindét tanultam nála. Egyszer hazaküldött, és elolvastatta velem az egész Ringet, mert nem tudtam egy mondat pontos értelmét. Nagyon szeretett, sajnálta, hogy nem korábban kerültem hozzá.

 

Varnay utalt magyar származására, miután kiderült, hogy Ön honnan érkezett?

– Azt hiszem, vagy hat nyelven beszélt, de magyarul nem tanult meg. Említette, hogy a második keresztneve: Ibolyka! „Tudod – mondta –, amikor hallom a magyart, nem értem, de olyan mintha benne lenne az álmomban.” Felelevenítette emlékezetes budapesti vendégszerepléseit is. Amikor találkoztunk, már visszavonult a színpadtól. Műtötték a térdét, járni ugyan tudott, de a biztonság kedvéért két mankóra támaszkodott. Egy alkalommal, amikor énekeltem nála, egyszer csak megrázta magát, felállt és bekapcsolódott… Elmondhatom magamról, hogy az Ortrud–Elsa-duettet – igaz, csak egy szobában – elénekelhettem Astrid Varnayval! Három szerepre mondta, hogy „nem szabad”: Abigél, Senta és a Turandot. Ezt igyekszem betartani.

 

Közeledik az Ariadné Naxosz szigetén bemutatója…

– Vannak szerepek, amelyek olyanok, mintha nekem írták volna őket. Úgy éreztem, hogy a Fidelio Leonorájával sem kellett azonosulnom; bennem volt. A Wagner-hősnők is ilyenek, ahogy most az Ariadné is. Szerintem nagyon szép előadás lesz, a próbákon rendesen megküzdöttünk az elemekkel. Strausst nehéz énekelni, kétszer annyi munkát igényel, mint Wagnert tanulni. Wagner egyértelműbb, Strauss „kiszámíthatatlan”, nem adja magát könnyen, állandóan játszik: a hangokkal, a ritmusokkal. Az embernek gyakran diszkomfortérzése van, amelyben rendet kell rakni. Szükség van a megoldóképletre, hogy aztán „kívülről” is magától értetődőnek tűnjön. Rengeteget kell gyakorolni.

 

Ha előre, a távlatokba tekint…?

– Abszolút szerepálmom Salome; majd meglátjuk… Az Ariadné gyönyörű. Ez megint csak egy nagy találkozás számomra. Sosem gondolkodom előre a jövőről. Úgy érzem, hogy a Jóisten mindig rózsákkal szórja tele az utamat. Ott áll mellettem, sohasem kellett szaggatnom az eget valamiért. Sokszor persze először nem értettem, miért nem kapok meg valamit, aztán évekkel később rájöttem: azért, mert még nem voltam elég érett rá, vagy nem tett volna jót nekem. Nagyon hiszek a Gondviselésben. Célom, hogy tisztességgel, becsülettel éljem az életemet, kamatoztassam a rám bízott talentumokat, teljesítsem a hivatásom. Erre tanítom a gyerekeimet is. És arra, hogy szeretetben éljünk. Igen, ez a legfontosabb.