Öröm a mennyben

 

Jézus megtanította nekünk, hogy Atyánk az Isten. Édesapánk. De ne csak jóságos nagyapóként gondoljunk rá! Lássuk meg őt szívének zaklatottságában, ahogyan elveszett gyermekét keresi. Végső pusztulásától tart. A pusztába megy utána, a nevét kiáltja napról napra, percről percre.

A fia, az ember, te és én – valóban elhagyatottak és elveszettek vagyunk nélküle, bár elveszettségünk és belső magányosságunk sokszor nem nyilvánvaló számunkra. De van, amikor mindez szó szerint és jelszerűen beteljesül rajtunk.


 

Tomi, aki most huszonhat éves, majd tíz évvel ezelőtt veszítette el édesapját. Akkor széthullott a család. Nővére külföldre ment dolgozni, két féltestvér bátyját addig is alig ismerte. Tomi már azelőtt sem sokat törődött az iskolával, most végképp kimaradt. Ivás és bandázás, ez volt az élete. Ételre-italra, cigire persze pénz kellett. Kezdődtek a betörések, a víkendházfeltörések. Könnyen jött a pénz, de meglett a böjtje: igen fiatalon már négyszer volt börtönben. Amikor 2011 januárjában megismertük, néhány hónapja Budapesten lakott a borsodi fiú, hajléktalanszállón. Mindegy volt, hová megy, sehol sem volt senkije. Délelőttjeit a Csak Egyet segítőközpont társalgójában töltötte. Órák hosszat olvasta és jegyzetelte az ott talált filozófiai és történelmi könyveket. A munkatársak felfigyeltek rá. Megragadta őket a jó arcú, jó kiállású srác komolysága, intelligenciája, udvarias viselkedése. Érződött rajta a hajdani kiegyensúlyozott család, a szeretett édesapa nevelése. Azt is éreztük, hogy a Szentlélek már „kezelésbe vette”. A nagy ivászatot abbahagyta, semmiképpen sem akart visszakerülni a börtönbe. A hitről szinte semmit sem tudott, de minden információt óriási érdeklődéssel és szomjúsággal szívott magába. Lelkesen vett részt a segítőközpontban tartott első Alpha-kurzusunkon, ahol a hit alapjaival ismertettük meg az érdeklődőket, közösségi keretek között. Tomi hétről hétre arról számolt be, hogy mindinkább összeáll benne a kép: a hit világosságánál egyre inkább érti önmagát, az őt körülvevő világ összefüggéseit, érzi Isten szeretetét. A kurzus végén tudatosan megvallotta Jézus Krisztust Urának és Megváltójának, és behívta a szívébe Isten szeretetét. Ekkor vette kezdetét a katekézis időszaka a szentségekre készülve, hiszen meg sem volt keresztelve. Találkozásaink számomra is nagy élményt jelentettek. Nemcsak tanultunk együtt, de imádkoztunk is, beszélgettünk életének fordulatairól, küzdelmeiről, mindig Jézus akaratát keresve. Közben Tomi tavaly ősszel végre rendes munkához jutott, albérleti szobát fizet, Istennek hála, kilábalt a hajléktalanságból.

Nagyon hamar világossá vált előttem, hogy a hittanuló fiatalember figyelemre méltó képességekkel rendelkezik. Például tananyagon kívül, csak úgy szórakozásból párhuzamosan olvastuk Szent Ágoston Isten városáról című művét. Tomi bámulatosan gyorsan haladt, s a maga nyolc osztályával sikerült a gyakran nem is könnyű szöveg mélyére hatolnia. Hamarosan már nemcsak keresztelőjét, de továbbtanulását is tervezgetni kezdtük. Érettségi után majd egyetemre szeretne menni.

Idén, vízkereszt vasárnapján kereszteltük meg nyolcadik kerületi templomunkban. Felnőtt megtérőként ekkor részesült az Eucharisztia és a bérmálás szentségében is. Bűneit eltörölték, magára öltötte „az új embert, aki az Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény” (Ef 4,24). Élete összekapcsolódott a szentháromságos Istennel, aki minden megújulás és újrakezdés forrása. Az édesapa, aki már messziről kémlelte az utat, „eléje sietett, a nyakába borult, és megcsókolta” (Lk 15,20). Végre meglett a fia! Aznap este nem csak kis, nyolcadik kerületi templomunkban volt nagy öröm: a mennyben még nagyobb volt. Hiszen Jézus mondja: „Nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon” (Lk 15,7).