Közösen kell szembenéznünk a kor kihívásaival

 

Úgy tekintek ezekre a párbeszédekre, mint amelyekben megvan egymás megbecsülése és tisztelete, és aztán annak megállapítása, hogy hol vannak azok a különbözőségek, amelyeket pillanatnyilag nem tudunk áthidalni. Éppen most olvasom Leo Scheffczyk bíboros visszaemlékezéseit. Nagyon szemléletesen állítja párhuzamba a katolikus és a protestáns teológiai gondolkodást. Kimondja, hogy a katolikus gondolkodásban nagyon fontos szócska az és, a protestáns gondolkodásban pedig ugyanilyen nélkülözhetetlen szó a csak. A katolikus gondolkodást egy ellipszishez hasonlítja, aminek két gyújtópontja van, a protestáns gondolkodást pedig egy körhöz, amelynek egy középpontja van. Ez az egész gondolkodást, teológiai megközelítést nyilvánvalóan meghatározza. Vannak, akik sürgetnék a felekezeti közeledést, mások a kibékíthetetlen ellentmondásokat hangsúlyozzák. Én valahol a kettő között látom az igazságot.

Tapasztalunk egyházak közötti konfliktusokat, de vajon nem abból erednek ezek, hogy nem ismerjük igazán egymás hitét?

– Többször javasoltuk, hogy a különböző felekezetek hittankönyveiben az egyháztörténeti részt egyeztessük a többi felekezet szakértőjével, hogy ne tanítsunk valótlanságot egymásról. Ez a szemlélet érvényes a felekezetek közötti gondolkodásban is, hiszen számtalan olyan teológiai, hitbeli, kegyességi dolog jön elő, aminek kicsit más a fogalmazása, de lényegét tekintve ugyanarról van szó. Tehát szükséges az egymás iránti nyitottság, és azt hiszem, mindenki azzal árt a legtöbbet a saját felekezetének is, ha azt gondolja, ő attól lesz jobb, ha ócsárolja a másikat. Az egyik nagynéném római katolikus apáca, angolkisasszony volt, anyai dédnagyapám pedig evangélikus templomépítő lelkész. Magyarországon gyakori a többfelekezetű család. Azt vallom, csak akkor lesz valaki jobb keresztény, ha saját meggyőződését bátran és nyugodt lelkiismerettel tudja képviselni, ugyanakkor tiszteletben tartja, ha valaki nem pontosan úgy hisz és úgy imádkozik, mint ő. Nekem a bibliai példa e tekintetben mindig az a jelenet, amikor Jézushoz odamennek a tanítványai, és azt mondják: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, megtiltottuk neki, mert nem jár velünk együtt.” Azaz mi történik itt? Valaki Jézus nevében jót tesz, de mivel nem jár velünk, azaz nem pontosan ugyanolyan a megnyilvánulása, mint a miénk, ezért megtiltottuk neki. És akkor azt mondja Jézus – bocsánat, nem ezekkel a szavakkal, de –, hogy ilyen butaságot ne csináljatok, mert ezt nem a ti dolgotok eldönteni.


 

Az ökumenikus imahét nekem, aki falun nőttem fel, egy kicsit olyan, mint a szomszédolás. Az ember felfedezheti a szomszédjánál a hasonlóságot és a különbözőséget is. Ebben az együttlétben, ismerkedésben nagyon fontos elem a közös imádkozás, éneklés és jó cselekedet. Én nem szeretem, ha ki akarják játszani egymással szemben a teológiai igazságokkal foglalkozó ökumenikus törekvést, illetve a megélt hit és spiritualitás ökumenikus szándékát. Mind a kettőt a maga helyén kell látni és kezelni.

Az elmúlt évben a Magyarországi Református Egyháznak a Heidelbergi Káté 80. pontjáról szóló zsinati határozata elutasította a hitvallás szövegének a megváltoztatását, és a katolikus szentmisét „kárhozatos bálványimádásnak” tituláló régi megfogalmazást ismerte el. Vita is indult erről a református hívek között, és úgy tűnt, az ökumené törekvéseit is visszavetheti ez az esemény. Hogyan született ez a határozat?

– Megvallom őszintén, magam sem gondoltam, hogy ez így fog történni. Négyszázötven éve jelent meg a reformáció egyik hitvallási irata, a Heidelbergi Káté, ezt két református hittudós állította össze. Kérdés-felelet formájában foglalták össze az általuk legfontosabbnak vélt hitigazságokat. Világszerte megemlékeznek erről az évfordulóról, és mi is úgy gondoltuk, hogy elkészíttetjük a Heidelbergi Káté új fordítását. Ezért jött létre egy bizottság a Kárpát-medencei református egyházak küldötteiből, akik elvégezték ezt a munkát. Közben felmerült, vajon nem lenne-e itt az ideje annak, hogy átgondoljuk az ominózus 80. kérdés-feleletet, amelyik a római katolikus mise és az Úrvacsora közötti különbséget taglalja. A Káté születésével szinte egy időben ülésezett a tridenti zsinat, amelytől sokan azt várták, hogy a reformálódás gondolatát az egész kereszténység magáévá fogja tenni. És miután ezen a zsinaton nem történt meg, amit a reformáció követői vártak, bekerült a Heidelbergi Kátéba az a bizonyos indulatos betoldás. Felvetődött a kérdés, hogy több más európai református egyház és Erdély gyakorlatát kövessük-e, amelyek ezt a kitételt vagy kihagyták a 80. kérdés- feleletből, vagy azzal a megjegyzéssel látták el, hogy ezt ma már nem így tanítjuk. A zsinat elé odakerült az új szöveg és ez utóbbi javaslat. Én is ennek az álláspontján voltam, azonban a zsinat demokratikus módon úgy szavazott, hogy ezt így ne tegyük meg. Az indoklás az volt, hogy a Káté históriai szöveg, és nekünk nincs jogunk a megváltoztatásához. Azt viszont valamennyien érezzük és tudjuk, hogy ma a református hittanban nincs helye ezeknek a kifejezéseknek. Ezért a Kárpát-medencei magyar református közösségek vezető testülete, a generális konvent úgy döntött, hogy bár ezt a szöveget a régi betoldással fogja kiadni magyar, szlovák, román és horvát nyelven, ugyanakkor készül egy tanulmánykötet is, amelyben a Heidelbergi Káté értelmezésének kérdése is felvetődik. Nagyon fontosnak tartom, hogy létrehívtunk egy új bizottságot is, amelynek az a feladata, hogy írja meg a XXI. században használható és használatos új magyar református katekizmust. Ebben az említett vagy ehhez hasonlóan sértő kifejezés nem fog szerepelni.

Püspök úr, hogyan van jelen Krisztus a református Úrvacsorában?

– Mi Krisztus valóságos jelenlétét hisszük az Úri Szent Vacsorában. De hogyan van jelen valóságosan a szent jegyekben? A református tannak az a válasza, hogy úgynevezett unio mystica cum Christo, azaz titokzatos egyesülés Krisztussal, amit az Úrvacsorában átélünk. Ez Isten Szentlelkének a jelenléte és ereje által történik meg. Tehát számunkra a Szent Vacsora sákramentuma Krisztus valóságos és szent jelenlétének átélése. Ahogy bizonyos vagyok benne, hogy amikor megkapom és elfogyasztom a kenyeret, és iszom azt a korty bort, az táplálja az én lelkemet, ugyanolyan bizonyos vagyok abban, hogy Isten Krisztusért nekem bűnbocsánatot ajándékozott és az ő kegyelmét adja, ha ezt én igaz hittel elfogadom. Tehát a reformátusok számára ez nem csupán „egy olyan kis emlékezés”, hanem a legmélyebb titok, a hitnek a titka. A római katolikus szertartásban hangzik el, hogy „íme, hitünk szent titka”. De a szent sákramentumban számunkra szintén a Krisztussal való titokzatos egyesülésnek a titkáról, a bűnbocsánatnak az ajándékáról van szó, aminek a lényege a mi hitünk szerint Isten Szentlelke által történik meg, aki összekapcsolja Krisztust az emberrel.

Visszatérve a szavakra, a kárhozatos bálványimádás megjelölést ma már egy református sem használja a katolikus szentmisével kapcsolatban?

– A szavaknak is megvan a maguk korszaka. Azt a kifejezést, amely négyszázötven évvel ezelőtt bevett volt, én nyilvánvalóan soha nem használtam, és nem is használnám. Azt hiszem, sem egy református egyházi közösség vagy testület, sem pedig egy magát valóban Krisztus követőjének, szolgálójának tartó lelkipásztor vagy hittanár nem abból akar magának népszerűséget kovácsolni, hogy ilyen kifejezést a szájára venne.

A kereszténységet sok támadás éri a mai világban. Sokan megkérdőjelezik a krisztusi tanítást, és számos helyen fizikai bántalmazást is el kell szenvedniük a keresztényeknek. Most igazán szükség volna az összefogásra…

– Ez pontosan így van. Amikor tíz évvel ezelőtt Erdő Péter bíboros úr beiktatása volt Esztergomban, és a protestánsok nevében rövid köszöntőt mondhattam, idéztem Ravasz László egykori református püspököt, aki így fogalmazott: „Amikor lövészárkok vannak, ritkák a hitviták.” Bizony, ma a kereszténység ki van téve olyan kihívásoknak, támadásoknak, amelyekre csak közösen tudunk választ adni. Nekem mindig az volt a meggyőződésem, hogy a mai világban az ökumenizmus hozzátartozik a keresztény bizonyságtétel hitelességéhez. Aki ezt nem látja vagy nem akarja tudomásul venni, az valóban nagyon elvakult. Tudom, hogy voltak indulatok a zsinatunk ülése után, s voltak, akik azt is megfogalmazták, hogy akkor mi értelme van közös ökumenikus imahetet tartani, de én úgy érzékelem, hogy az imahét abban a jó keretben és jó hagyományban folytatható, amelyik Magyarországon kialakult. Azt hiszem, a legnehezebb és legkényesebb kérdésekről is tudunk beszélni. Szerintem az ökumenikus imahét annak megélésére is jó, hogy ha vannak is tüskék, azokat ne akarjuk beljebb nyomni egymásba, hanem próbáljuk meg kihúzni őket. Csak ekkor tudunk igazán méltó és hiteles választ adni, vagy ellensúlyt kifejteni a bizony meglévő támadásokkal, agresszív terjeszkedéssel szemben, amelyek nemcsak vallási köntösben, hanem az úgynevezett világnézetileg semleges humanizmus nevében is jelentkeznek, és amelyekkel közösen kell szembenéznünk.

Ezt segítheti az idei ökumenikus imahét mottója. Mikeás próféta szavait olvassák a templomokban: „Mit kíván tőlünk az Úr?”

– Igen. Ez Isten mindenkori vándorló népének a kérdése, és azt hiszem, Mikeás prófétának a nevében is benne van az egyik igazi felelet. Mert a mikeao szó jelentése: „Kicsoda olyan, mint a mi Urunk, Istenünk, akihez fogható nincsen?” Ha hisszük, hogy ő a legnagyobb realitás, akkor tudunk igazán, bibliai értelemben realisták maradni, azaz számolunk Isten jelenlétének és cselekedeteinek a valóságával, és ugyanakkor megkérdezzük, hogy nekünk most éppen mit kell tennünk. Közösen tudunk-e lépni, szólni? Nem azért, hogy magunkat próbáljuk középpontba állítani, hanem azokért a gyermekekért, idősekért, családokért, akiknek bizalmuk van irántunk, az egyházak iránt. Ha értük, az ő érdekükben tudunk szólni és tenni, akkor azt hiszem, azt tesszük, amit joggal vár tőlünk a mi Urunk, és amit joggal kér számon rajtunk a körülöttünk élő világ.

Fotó: Kissimon István