Őrizték a tüzet…: Ha odaadtam, nem veszem vissza

Főpapokat börtönöztek be, koholt vádak alapján ítéltek el papokat, apácákat vagy világiakat, akik bátran megvallották hitüket, szót emeltek az igazságtalanság ellen. Sokuk neve ismert, legtöbbjük „hivatalos” rehabilitációja megtörtént. Nagyon nagy számban vannak ugyanakkor olyanok is, akik csendben, feltűnés nélkül dolgoztak a hit terjesztéséért, az emberek lelkiismeretének ébrentartásáért – akik őrizték a tüzet. Egy-egy szűk közösség emlékszik helytállásukra, őrzi munkájuk emlékét. Az ő példájukról sem volna szabad megfeledkezni. Múlt héten indult sorozatával ebben szeretne közreműködni az Új Ember.

„1936-ban érkeztem szülőhelyemről, Lőrinciből Esztergomba, a szatmári irgalmas nővérek gimnáziumába” – kezdi a ma is fiatalos, derűs Zalán Katalin Luciana nővér visszaemlékezését. Érettségi után, 1943-ban belépett a rendbe. Szatmár akkoriban magyar területnek számított, s az elöljárók oda küldték jelöltnek és noviciátusba. „1944-ben öltöztem be, de nem sokáig örülhettem a rendi ruhának. 1944 őszén bombázták Szatmárt, s a tisztelendő anya hazaküldte a száz jelöltet és ötven novícius nővért, mondván, ennyi fiatalért nem vállalhatja a felelősséget.” Az első bombázás alkalmával ugyanis találatot kapott a püspöki palota, s minden ott tartózkodó pap, kispap és nővér meghalt. „A front elvonulása után visszatértem Szatmárra, s 1946-ban ott tettem fogadalmat. Amikor ismét Romániához csatolták a területet, át kellett szöknünk a határon. Egyik nővértársammal Esztergomba kerültem.”
Még azon az őszön a szegedi egyetem matematika-fizika és ábrázoló geometria szakos hallgatója lett, „hiszen kellettek a tanárok a rend iskolájába”. Két év után elöljárói áthelyezték Budapestre, ahol még egy fél évig folytathatta tanulmányait. „Az egyetemet nem fejezhettem be az egyre erősödő egyházellenes hangulat miatt.”

Már a nővérruhát sem viselhették, s miután az egyetemről kitiltották őket, egy kötödébe járt dolgozni. „1950 őszén, a többi rendhez hasonlóan a mi társaságunkat is feloszlatták. A fiatalok többnyire hazakerültek. Szüleim és nővérem jött értem, ettől kezdve odahaza a háztartást vezettem. Amikor nővérem és húgom férjhez ment, s húgomnál egymás után születtek a gyerekek, hozzájuk költöztem, s a kicsinyekre vigyáztam.”

A forradalom előtt – többszöri hívás után -, 1956. augusztus elsejével a katolikus szeretetszolgálat pécsi otthonába került vezetőnek. „Három évet töltöttem ott. Virág Ferenc püspök idejében a püspöki palotában kapott helyet a szeretetotthon, ahol ötven idős nővér élt mindenféle rendből.”
Luciana nővér könyvelői tanfolyamot végzett, hogy megfelelő képzettsége legyen. Három évvel később áthelyezték a katolikus szeretetszolgálat gyóni otthonába, ahol élelmezésvezetői állást töltött be. A karmeliták árva gyerekeket nevelő egykori otthonába 1950 után ugyancsak idős nővéreket helyeztek el.

„Amikor odakerültem, igen sanyarú állapotok uralkodtak. Az állam által kinevezett gondnok, amikor a nővérek megkérdezték, nem kaphatnának-e kicsivel több kenyeret, azt válaszolta: ez nem hizlalda, magukat megdögleni hozták ide. Ilyen szellem uralkodott…” – ugyanis a gyóni állami fenntartású otthon volt, bár a vezető kivételével az alkalmazotti munkát is a nővérek látták el. „Tizenöt évet töltöttem Gyónon. Sokat dolgoztunk, de nagyon jól éreztük magunkat. Úgy éltünk, mint egy zárdában. Házi lelkészünk a jezsuita Deák Bárdos Lénárd atya volt, házimunkási minőségben. Kezdetben csacsifogattal, majd lóvontatású kocsival járt, később vett egy oldalkocsis motorkerékpárt, s ez a beszerzés szempontjából óriási haladást jelentett.”

Az élelmezésvezetői tanfolyamot is elvégezte Luciana nővér. „Közben a jezsuita atya szert tett egy DKW autóra, s én is megszereztem a jogosítványt. Majd vettünk egy Wartburgot, azzal szállítottam orvoshoz a beteg nővéreket, másrészt beszerzésre használtam.”
Szerzetesi ruhát nem hordhattak, mégis mindenki tudta róluk, hogy nővérek.

„1960 januárjában egy éjszaka felriasztottak, mert a rendőrségtől kerestek. Rajtam kívül elvitték az otthonvezetőt meg a könyvelőt. Nem tudtam, mi a szándékuk, de rövidesen kiderült: mindenáron be akartak szervezni. Rám akarták bizonyítani, hogy valakivel szexuális kapcsolatot tartottam fenn. Mondtam, soha életemben nem volt ilyen ügyem. Mégis, nem ismerném-e el? Nem, válaszoltam, mert ami nem igaz, azt nem ismerhetem el. Erre azt mondták: mi lenne, ha az én „szexuális ügyeimet” megjelentetnék az újságban? Azt feleltem: aki ismer engem, márpedig nagyon sokan ismernek, azok tudják, hogy ez nem igaz, aki pedig nem ismer, annak teljesen mindegy.
Erre dicsérni kezdtek: nagyon értelmes vagyok, tudnék nekik segíteni. Mire én: mondják meg, miben segíthetek – amennyiben lelkiismeretem megengedi ezt. De ehhez el kellene ismernem az általuk említett szexuális ügyet. Ezt ismét visszautasítottam.”

Végül elálltak a további agitálástól, de egész éjjel ott tartották egy szobában, széken ülve. Reggel kérdezték tőle, mivel töltötte az éjszakát? Aludt, válaszolta. Közölték vele, elmehet. „De azt sem tudtam, hol vagyok, hiszen autóval vittek el valahová az éjszakában. Ahonnan elhoztak, oda vigyenek vissza, mondtam. Ezek után a rendőrséggel nem volt több találkozásom.”
„Nagyon szép imaéletet éltünk, a világi hatóságok ezért nem szóltak. Egy alkalommal, miután elvégeztük a munkát a konyhában, s kiosztottuk a vacsorát, elmentünk a nagyheti szertartásra a közeli templomba. A világi otthonvezető erre néhányunkat megrovásban részesített, mert elhagytuk a munkahelyünket.”

1974 őszén a szeretetszolgálat központjába, a Mikszáth Kálmán térre került a nővér. A piaristák két kis szobájában működött a Katolikus Szeretetszolgálat központja. Az igazgató Szörényi Gábor atya, helyettese Szabó Erna nővér volt. A könyvelést Dallos Anna megváltós nővér vezette, Kis Gergely Bálint ciszterci atya intézte a nyugdíjügyeket és az otthonok lelki életét felügyelte. Később érkezett Szilágyi Vilma, aki kezdetben nem volt még szerzetesnő, majd belépett a kalocsai iskolanővérekhez, ahol testvérével együtt a siketpasztorációt vezették.
1983-ban Erna nővér hirtelen meghalt. Szakos Gyula püspök, aki a szeretetszolgálat püspöki elnöke volt, Luciana nővért nevezte ki utódjául. „Így lettem a szeretetszolgálat gazdasági vezetője.” Nem kaptak semmiféle állami támogatást az otthonok fenntartására. A novemberi templomi gyűjtésből kellett egész évben üzemeltetniük a házakat.
„Amikor 1950-ben kényszerűségből letettem a szerzetesi ruhát, nagyon szomorú voltam. De arra gondoltam: ha életemet odaadtam a Jóistennek, azt nem veszem vissza. Mindennap jártam szentmisére, elvégeztem az imádságokat, s a nővérekkel is igyekeztem tartani a kapcsolatot. A szeretetotthonokban pedig úgy éltünk, mint a szerzetesek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..