„És egy kis autó nem lenne még jó a bevásárlás könnyítésére?” – kérdeztem végül. Egyetértettek ezzel is. „Rendben, de akkor a Föld minden családjának jár a három autó!” – jelentettem ki. Rövid csend következett ilyenkor, majd egyetértő igenek innen-onnan. Van ehhez elég acél, ólom, olaj, egyéb nyersanyagunk? Könnyen, egyszerűen belátták hallgatóim, hogy ennyi autó nem állítható elő. Korlátaink vannak itt is. A Föld erőforrásai végesek.
De a történetnek nincs még vége. Nem telhetett el háromnégy évnél több, amikor arra a kérdésemre, hogy minden családnak jár-e a három autó, a csönd után egyszer csak megszólalt egy vékony hangú lányka: „Nem, nem jár mindenkinek!” Hát itt tartunk. Nemcsak ő, történetem főszereplője, hanem – gondolom, tapasztalom – nagyon sokan mások is a világban. Bárcsak tévednék! Mert ez az út hosszú távon bizonyosan járhatatlan. A Föld erőforrásai nem korlátlanok, ez evidencia. Nem boncolgatva azt a kérdést, hogy mennyi időre elég még az olaj-, nyersanyag-, egyéb készletünk, a végeredmény biztos: előbb-utóbb elfogynak. Sokan azt válaszolják erre, hogy ha sikerül kellően hosszú ideig elhalasztani teljes felhasználásukat, addigra biztosan kitalálunk helyettük valami mást: új típusú üzemanyagot, a napjainkban divatos megújuló energiaforrásokat, vagy ma még nem ismert egyéb megoldásokat. Lehet, nem vitatom, de a siker nem biztos.
Amit viszont biztosan megtehetünk, várni sem kell vele, nem függ másoktól, az a rendelkezésre álló források fogyasztásának visszafogása, vagyis az önkorlátozás. Nem népszerű ilyen mondatot írni ma, amikor minden médium, sok közgazdász, politikus is gyakran a javak fogyasztásának növelését sugallja. A közgondolkodásban központi helyen található a „ma mi mindent vegyek” kérdése. Pszichológusok kimutatták, hogy sok ember vásárlásba fojtja bánatát, így szerez örömet magának kárpótlásként az elszenvedett bajért, fájdalomért. Sokan hiteleket sem kenyérre vettek fel – bár lehet, jobban tették volna, ha alapvető szükségleteikre költik a pénzt –, hanem jobb autót, nagyobb plazmatévét, ilyen-olyan divatos elektronikus eszközt vettek a kölcsönkapott pénzen. Katasztrófájukat kis önfegyelemmel, körültekintéssel, a mohóság leküzdésével elkerülhették volna.
„Maga János teveszőr ruhát, és dereka körül bőrövet viselt, tápláléka pedig sáska és erdei méz volt” (Mt 3,4). Hordjunk teveszőr ruhát és együnk sáskát ma, a XXI. században Magyarországon? Hallottam olyanról, hogy egy házaspár igencsak szegényes körülmények közé költözött, lemondva rendezett városi lakásáról, környezetvédelmi megfontolások miatt. Sáskát és más rovarokat is sok millió ember fogyaszt a világon, csemegeként Európában is, szokás kérdése. Az előző példák egyesek számára még riasztóak is lehetnek. Talán barátságosabb, elfogadhatóbb egy ismerősöm szokása, aki szintén hasonló megfontolásból hideg vízben fürdik. Meg lehet szokni ezt is. Általános recept azonban nem adható arra, hogy kinek-kinek személyesen mit kellene tennie, hiszen olyan sokfélék vagyunk. Ami javasolható, az az, hogy gondolkozzon el Ön (én, te) azon, hogy életében mit tud, akar, mer korlátozni a földi javak felhasználásából. Valóban minden fogyasztási cikkre szüksége van, amiket nap mint nap használ? Mert ne feledjük: „Az ég az Úr ege, de a földet az emberek fiainak adta” (Zsolt 115,16). A mi felelősségünk, hogyan sáfárkodunk ezekkel a javakkal. Közismert, hogy a közlekedés az egyik, ha nem egyenesen a legfontosabb környezetszennyező tényező. Nem lehetne kevesebbet, ritkábban például autózni, hogy ne növekedjen a levegő hőmérséklete, ne fokozódjon a tornádók gyakorisága, ne növekedjen a levegő por, nitrogénoxid, különböző mérgező szénhidrogén- vegyületek okozta szennyeződése?
Ha önkorlátozó életvitelünket látta volna, ezt a gondolkodásmódunkat tanulta volna a cikk elején említett hallgató, talán az ő szájából sem hangzott volna el az az elfogadhatatlan válasz.
