Olyan Atyánk van, aki együtt sír velünk és vár ránk!
Fotó: News.va

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Meghallgattuk Isten szavát a Jelenések könyvéből. Így szól: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,5). A keresztény remény egy olyan Istenbe vetett hiten alapszik, aki mindig újdonságot teremt az ember életében, újdonságot teremt a történelemben, újdonságot teremt a világmindenségben. A mi Istenünk az az Isten, aki újdonságot teremt, mert ő a meglepetések Istene. Nem keresztényhez illő magatartás lógó orral járni – ahogy a malacok teszik: mindig így mennek [mutatja] – anélkül, hogy tekintetünket a látóhatárra emelnénk. Mintha egész életutunk véget érne itt a földön, alig néhány méter megtétele után; mintha életünknek nem lenne semmi célja vagy kikötője, és csak örökös bolyongásra lennénk kényszerítve, megannyi fáradozásunknak pedig semmi értelme sem lenne! Ez nem keresztény magatartás!
A Szentírás utolsó lapjai a hívő ember útjának végső horizontját mutatják meg nekünk: a mennyben lévő, a mennyei Jeruzsálemet. Ezt mindenekelőtt hatalmas sátornak képzeli el a szent író, ahová Isten befogadja majd az összes embert, hogy végérvényesen vele együtt lakjanak (Jel 21,3). Erre irányul a mi reményünk. És mit csinál Isten, amikor végre vele leszünk? Végtelen gyengéd szeretetet tanúsít irántunk, mint egy apa, aki sokat fáradozott és szenvedett gyermekeit fogadja. János így jövendöl a Jelenések könyvében: „Íme, Isten sátra az emberek között! […] [Ő] letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom, mert a korábbi dolgok elmúltak. […] Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,3–5). Az újdonság Istene!
Ne elvont módon próbáljatok elmélkedni ezen a szentírási szakaszon, hanem miután elolvastátok a napi híreket, miután megnéztétek a híradót vagy az újságok címoldalát. Ezek rengeteg tragédiáról tudósítanak, lesújtó híreket közölnek, minket pedig az a veszély fenyeget, hogy mindezekhez hozzászokunk. Köszöntöttem most néhány embert, akik Barcelonából jöttek, mennyi fájdalmas hír érkezik onnan! Aztán köszöntöttem néhány embert Kongóból, mennyi fájdalmas hír érkezik onnan is! És mennyi más helyről érkeznek szomorú hírek! Most csak két országot említettem, olyanokét, akik itt vannak… Gondoljatok csak a háború félelmei között élő gyermekek arcára, a síró anyákra, számtalan fiatal összetört álmára, a rettenetes utazás előtt álló menekültekre, akik ellen sok visszaélést követnek el. Sajnos, ez is az élet! Időnként azt is szívesen mondanánk, hogy főként ez az élet. Meglehet.
Mégis van egy Atya, aki együtt sír velünk; van egy Atya, aki a végtelen irgalom könnyeit hullatja gyermekeiért. Olyan Atyánk van, aki képes sírni, aki együtt sír velünk! Olyan Atyánk van, aki vár minket, hogy megvigasztalhasson, hiszen ismeri szenvedéseinket, és egy másféle jövőt készített számunkra. Ez a keresztény remény nagy távlata, amely átfogja létezésünk minden egyes napját, és minduntalan fel akar emelni minket.
Isten nem tévedésből akarta, hogy éljünk, nem akarta sem önmagát, sem minket szorongásban töltött éjszakákra kényszeríteni, hanem azért teremtett minket, mert azt akarja, hogy boldogok legyünk. Ő a mi Atyánk, és ha nekünk itt és most nem olyan életet kell élnünk, amilyet ő nekünk akart, akkor Jézus biztosít minket arról, hogy Isten maga munkálkodik megmentésünkön. Azon dolgozik, hogy megmentsen minket.
Hisszük és tudjuk, hogy nem a halálé és a gyűlöleté az utolsó szó az emberi létezés „példázata” felett.
A keresztény lét új távlatot nyit előttünk: reményteli kilátásunk van! Vannak, akik azt hiszik, hogy az élet összes boldogsága a fiatalkorhoz és a múlthoz kötődik, és hogy az élet egy lassú hanyatlás. Mások azt gondolják, hogy örömeink csak pillanatnyiak, átmenetiek, és az ember életéhez szükségszerűen hozzátartozik az értelmetlenség. Azokról van szó, akik a sorscsapások láttán azt mondják: „Az életnek semmi értelme! Utunk nem más, mint értelmetlenség.” Mi, keresztények viszont nem ezt hisszük! Hanem azt hisszük, hogy az ember látóhatárán van egy örökké világító nap. Azt hisszük, hogy legszebb napjaink még előttünk állnak. Inkább a tavasz, mint az ősz emberei vagyunk. Szívesen megkérdezném most tőletek – mindenki a szívében válaszoljon, magában, de válaszoljon –: „A tavasz vagy az ősz embere vagyok-e? A tavaszt vagy az őszt hordozó férfi, nő vagyok-e? A lelkem tavaszban vagy őszben van-e?” Mindenki válaszoljon! Mi inkább egy új világ hajtásait vesszük észre, semmint a sárguló leveleket az ágakon. Mi nem nosztalgiázunk, nem panaszkodunk és nem siránkozunk, mert tudjuk: Isten azt akarja, hogy ígéretének örökösei legyünk, fáradhatatlanul álmodjunk és tervezzünk. Ne felejtsétek el a kérdést: „A tavasz vagy az ősz embere vagyok-e? A tavaszé-e, aki várja a virágzást, aki várja a termést, aki várja a napot, aki Jézus Krisztus, vagy pedig az őszé, aki mindig lógó orral jár, és – amint mondtam már párszor – savanyú uborka arcú?”
A keresztény ember tudja, hogy Isten országa, az ő szereteturalma úgy növekszik, mint egy nagy búzamező, még ha konkoly van is benne. Mindig vannak nehézségek, vannak pletykák, vannak háborúk, vannak betegségek… vannak problémák. De a mag növekszik, és a rossznak vége lesz. A jövőt még nem ismerjük, de tudjuk, hogy az élet legnagyobb kegyelme Jézus Krisztus: ő Isten ölelése, aki utunk végén vár ránk, de aki már most kísér és vigasztal minket utunkon. Ő elvezet minket Isten nagy „sátrához” (vö. Jel 21,3), ahol Isten együtt van az emberekkel, számos fivérünkkel és nővérünkkel, mi pedig elvisszük Istenhez az itt, e földön megélt napjaink emlékét. Abban a pillanatban jó lesz felfedezni, hogy semmi sem veszett el, egyetlen mosoly és egyetlen könnycsepp sem! Bármilyen hosszú volt is életünk, úgy tűnik majd, hogy csak egy leheletnyit éltünk. És hogy a teremtés nem fejeződött be a hatodik napon – ahogy a Teremtés könyvében olvassuk –, hanem fáradhatatlanul folyt tovább, mert Isten mindig törődött velünk. Egészen addig a napig, amikor minden beteljesedik, azon a reggelen, amikor már nem hullnak könnyeink, abban a pillanatban, amikor Isten kimondja utolsó áldó szavát: „Íme – mondja az Úr –, újjáteremtek mindent!” (Jel 21,5). Igen, a mi Atyánk az újdonságok és a meglepetések Istene. És azon napon valóban boldogok leszünk, és sírni fogunk. Igen, de örömünkben fogunk sírni!

Fordította: Tőzsér Endre SP