Ökumenikus imahét – Szent Pál évében

A népek apostolának szívügye volt az általa alapított közösségek összetartása és egysége. A „legyenek mindnyájan egy” krisztusi gondolat még az evangéliumok lejegyzése előtt megszületett Pál apostol szívében és igehirdetői gyakorlatában. Nemcsak a külső veszedelmek, az üldözés és a társadalmi befogadottság hiánya, hanem a belső hitbeli és magatartásbeli feszültségek is fenyegették a helyi egyházak egységét. Ezt igyekezett a fáradhatatlan apostol kivédeni, amikor sorra látogatta az általa létrehozott közösségeket, emellett leveleivel is próbálta megoldani a felmerülő, sokszor tanbeli vagy súlyos erkölcsi kérdésekben is vitát és szakadást kiváltó problémákat. A keresztények egységéért minden kornak és minden nemzedéknek meg kell küzdenie – hogy ne a saját, sokszor másokat kizáró akaratunk, hanem az Úr Jézusé érvényesüljön, aki „a bennünk működő erővel mindent megtehet, azonfelül is, amit mi kérünk vagy megértünk”(Ef 3,21).

1959-ben XXIII. János pápa meghirdette a II. vatikáni zsinatot és ezzel együtt a többi keresztény egyház felé való közeledést is. Az elmúlt ötven évben fokozatosan tudatosodott bennünk, katolikusokban is, hogy hangsúlyoznunk kell az egységért végzett imádság fontosságát. A katolikus egyház öt pápa uralkodása alatt történelmi fordulatot valósított meg, hiszen még a XX. század elején, 1928-ban is pápai körlevél tiltotta meg a katolikus híveknek az ökumenikus mozgalomhoz való csatlakozást. A változást annak fokozatos felismerése eredményezte, hogy Krisztus megtestesülése megköveteli az egységet, és a szeretet lényege is ezt feltételezi.

Ahhoz, hogy a zsinattal elkezdődött utat tovább folytathassuk, szükségesek az „engedelmesség cselekedetei” is, melyek le tudják győzni az erőtlenséget és az önmagunkkal való megelégedettséget. Elismerve, hogy bizonyos fejlődés már megvalósult, nyíltan hirdetni kell, hogy a Szentlélek egyesítő ereje nélkül képtelenek vagyunk a korlátok lebontására. Egy valóságos fejlődés csak akkor mehet végbe, ha imánkban a Szentlélekre figyelünk, és odaadóan kérjük azokat az adományokat, melyeket egyedül ő adhat, mert az igazság a szeretethez áll közel. Az elmúlt időszakban megtapasztalhattuk, hogy bátran vállaljuk és már keressük is egymást a közös tanúságtételben, valamint hogy a más felekezetűek köztünk való jelenléte rendkívül hasznos a tanítványok egységére vonatkozó krisztusi örökség megélésében. Olyan, már gyümölcsöző kapcsolatok is léteznek, amelyek a közös keresztény igehirdetés tapasztalatait gazdagítják az Istenről és erkölcsről elfeledkezett világban. Az ökumenikus megnyilatkozások és találkozások, mint a katolikus- evangélikus közös nyilatkozat, a Charta Oecumenica vagy az Európai Ökumenikus nagygyűlések – legutóbb a nagyszebeni találkozó 2007-ben – hozzájárultak a keresztény egységhez, hogy felismerjük a jelen pillanat „kairoszát”, valamint az egységért végzett imádság és tevékenység megújítására felszólító belső hangot.

Az idén a Krisztus-hívők egységéért végzett imahét füzetének anyagát a koreai egyházak állították össze. Sajátos társadalmi megosztottságuk ellenére arról az egységről tesznek tanúságot, amelyet az imahét mottója is kifejez: „Legyenek eggyé kezedben…” (Ez 37,17). A szakadás, az egységtől való eltérés nem Isten műve, hanem az emberé. Egyedül az Úr tisztítja meg, ő újítja meg, ő szabadítja meg a szétszakított népeket, családokat, kultúrákat, felekezeteket, hogy képesek legyenek a felülről származó erővel élet-és gondolkodásmódban újjászületni, és egyre jobban közelebb kerüljenek Isten népe egységéhez.

Amikor VI. Pál pápa 1975. december 14-én fogadta a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka küldöttségét, hangoztatta, hogy az ökumenikus cselekvés nem a határok kijelölésében áll, hanem az ajtó megnyitásában, nem a dialógus lezárásában, hanem annak fenntartásában, nem a tévedések megismétlésében, hanem az erények keresésében, nem annak a várásában, ami századok óta sem történt meg, hanem a közös testvéri elindulás keresésében.

Az imahét napjaiban a világ minden részén azért az egységért imádkoznak a keresztények, amelyet az utolsó vacsorán Jézus kért Atyjától tanítványai számára: „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). Jóllehet még töredékesen, de megtapasztalhatjuk, hogy az imádságban való megújulás megnyithatja az utat az Isten általi egység adományának új kinyilvánítására. Ez a mi feladatunk: kérjük Urunkat, imádkozzunk hozzá, hogy egyre alkalmasabbak legyünk – és ne gátjai – az általa akart igazi egységnek emberek, népek és egyházak között.