Nagyvárosi misszió a fagyban

Valahogy senki nem jön errefelé: ott egy pár siet a kávézóba, emitt néhányan a buszra várnak türelmetlenül, előttünk a droszton egy férfi beszélget elmerülten az egyik taxissal. Hirtelen megáll az utca közepén egy autó, tárva-nyitva hagyja az ajtót a vezető, a közeli szoborhoz fut, megnéz valamit, majd gyorsan visszaugrik és elhajt – értetlenül nézünk utána. Végre kényelmesen jön valaki, csak egy a hiba, enyhén dülöngél – bajosan tudnánk dűlőre jutni vele… Hogy fogunk itt bárkit is Jézus szeretetére tanítani?

Ám lehet, hogy rossz helyen próbálkozunk, a forgalmasabb metrókijáratnál tevékenykedő társaink sorra kísérik az imára hajló-hajlandó járókelőket a szent térbe. Sikerükön felbuzdulva mi is odamegyünk – s lám, mindjárt lett egy „mi emberünk”. – Szia, boldog új évet! Van egy perced, hogy meghallgass? Egy jó program zajlik a templomban… – lendül munkába Bernát. Alig hisszük, mikor indulunk a téren át a cél felé; közben bemutatkozunk, hogy az imában majd keresztnevén tudjuk szólítani. Bent nemcsak a fűtött levegő, hanem a dicsőítő zenétől és a Szentlélektől fűtött szféra melegsége jár át bennünket. Középen az asztalkán papír és toll, a kérést, imaszándékot le lehet írni, az oltárnál egy kosárkába bedobni, hogy aztán egy hónapig imádkozzanak érte és írójáért a vizitációs nővérek. Emberünk lassan éledez, leül a padba, odaviszem neki az íróeszközöket, hátha mégis le akar valamit jegyezni, és tényleg… Aztán az oltárhoz megyünk, ott mécsest gyújt magának, hosszan térdel a kitett Oltáriszentség Jézusa előtt, majd mutatjuk, húzzon az igekosárból. Nagyon sokáig elmélkedik a kapott ige fölött. Végül megkérdezzük, imádkozzunk-e érte most – beleegyezik, vállára tettem kezem, s Jézusra nézve elkezdtem hálát adni emberünkért, egész eddigi és eljövendő életéért. Folyamatosan jöttek a szavak ajkamra, szinte nem is én mondtam őket… Soha nem fogom elfelejteni azt a szempárt, tekintetet, amivel a végén megajándékozott… Mondta, még imádkozik egy kicsit. Bernáttal külön megköszöntük az oltárnál, hogy eszköz lehettünk Isten kezében, s mentünk ki újra…

Az akció vége felé viháncoló rockerek jelentek meg a színen, szinte isteni jelként, de nem merjük megszólítani őket, s a többi társunk sem… Kivéve a magyarul csak törve beszélő Annát, ő nekik támad: – Fogadjunk, hogy nem mertek bemenni a templomba! Egyikük vállalkozik a súlyos feladatra, s követi a többi… Sietünk be mi is, hogy lássuk a csodát: sorra letérdelnek a szentélynél; mindnyájan imádkozni kezdünk fölöttük. Anna egyiküknek külön mondja: Jézus nagyon szeret téged! A fiú csodálkozva, hitetlenkedve néz vissza rá: – Tényleg, nem viccelsz? – Komolyan szeret, azt üzeni az Úr, hogy nagy tervei vannak veled! Akkor a fiú lassan hátratolja a fejéről kapucniját…

Évekig készülnek a misszionárius szerzetesek küldetésük helyére, hogy majd a legjobban tudják Jézus Krisztus ügyét szolgálni. Évekig tanulják a nyelveket, gyakorolják a szemináriumi közösségekben a fizikai és a lelki megpróbáltatásokat, mire odajutnak szívük vágyához, a tényleges munkaterületükhöz, Isten távoli, még örömhírétől parlagon maradt vidékeihez. Azonban lakóhelyünk közelében is léteznek ilyen területek, akár szomszédunk lelke, amely oly távol állhat Isten ismeretétől, különleges szeretetének felfedezésétől ebben a teremtést-teremtőt letagadó, hideg világban.

Itt és most kell misszionáriusokká válnunk nekünk, egyszerű hívőknek is, hogy Isten gazdagsága megfoganjon, kinyíljon, kivirágozzon és sokasodjon mindenhol körülöttünk. A szeretet, az élet forrása, amely még a legelvetemültebb szívben is ott lakik, végre kibontakozhasson és célt-utat nyerjen. Évekig készülhetünk, készítgethet Isten bennünket erre a konkrét tanúságtételre, de egyszer, egy adott pillanatban el kell szánni magunkat arra a szóra, arra a gesztusra, arra a tekintetre, amelyért Isten erre a földre hívott minket. Mi másért élnénk, ha nem ezért, hogy lelkeket mentsünk Istennek, Istenhez! Hisz mi magunk is valakik segítségével jutottunk egyre közelebb a szeretet legmagasabb fokához. A szeretet egyszerre ad és elfogad, és nincs, nem nevezhető annak, ha hiányzik valamelyik a két irányultságból, az oda-vissza kapcsolódásból.

Verona főterén és a közeli Szent Lukács-templomban a Regina Pacis közösség fiataljai több éve rendszeresen szerveznek evangelizációkat. A járókelőket megszólítják az örömhírrel, kedvesen a templomba hívják, ahol dicsőítő zene, közbenjáró imádság és az Oltáriszentség Jézusa fogadja őket. Nagyon kevés elutasítással találkoznak, s ez talán annak köszönhető, hogy a szolgálatuk előtt szentmisében és Szentlélek-hívő imádságban eltelnek az isteni örömmel és jelenléttel. Még a bátortalanabb fiatal is alig várja ilyenkor, hogy továbbajándékozhassa szeretettségünk legnagyobb bizonyítékát, megváltottságunk és istengyermekségünk hírét. Hogy nem hiába élünk ezen a földön, nem értelmetlen a létezésünk, hanem az örök életre, a mennyre irányul.

A Regina Pacis közösség magyar fiataljai hasonlóan szeretnék a magyar embereket is megszólítani, itt helyben – ahogy most január első szombatján tették a fővárosban, ahogy ezután is teszik majd rendszeresen. Figyeljük, kísérjük őket imádsággal – hogy aztán lélekben velük együtt mi is az üdvözítő, igazi szeretettel forduljunk a környezetünkben élők felé!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..