Nincsenek első- és másodrendű hívek

Bíboros úr szerint mennyiben jelent majd változást a szlovákiai magyar katolikusok életében, hogy Vladimír Filo személyében egy magyarul kiválóan beszélő püspök került a rozsnyói egyházmegye élére? Tegyük hozzá, hogy az utóbbi időben más kinevezések is történtek, amelyeket örömmel fogadtak a magyar katolikusok, például azt, hogy Mahulányi József ipolysági esperes-plébános lett a besztercebányai egyházmegye helynöke, vagy azt, hogy az egyházmegye honlapján magyarul is megtalálhatók az alapvető információk. Ugyanakkor ismert az is, hogy a magyar katolikusokat fájdalmasan érintette a Szentatya döntése a szlovákiai egyházmegyék átalakításáról.
– Nagyon szép ünnepségen vettünk részt a gótikus rozsnyói székesegyházban. A szentmisén szinte kivétel nélkül jelen voltak a szlovák püspöki kar tagjai, jelen volt az új pozsonyi apostoli nuncius, egy olasz érsek, valamint Magyarországról és a régió más országaiból érkezett püspökök, többek között Majnek Antal püspök úr Ukrajnából, Kárpátaljáról, Magyarországról Ternyák Csaba érsek úr, úgy is, mint a rozsnyói egyházmegye egyik szomszéd egyházmegyéjének vezetője. A szentmise részeinek nyelvi felosztásánál tekintettel voltak a helyi magyarságra. A szentleckét szlovákul olvasták fel, az evangéliumot viszont csak magyarul, nem két nyelven. Az énekek közül némelyik szlovákul hangzott el, némelyik magyarul. Az új megyés püspök, Vladimír Filo először szlovákul mondta el homíliáját, majd magyarul is, amelynek nemcsak a megfogalmazása volt szép és értékes, hanem a tartalma is figyelemre méltó volt. Azt mondta ugyanis, hogy az egyházban nincsenek elsőrendű és másodrendű hívek, és ő minden egyes hívét – nyelvi különbségre való tekintet nélkül – egyformán szereti, ezért ígéri, hogy ahol magyar nyelvű közösség van, ő biztosítani fogja a magyar nyelvű lelkipásztori ellátást. Ez a nyilvánosság előtt is vállalt gesztus nagyon tiszteletreméltó és szép volt. Az egyházmegye koncelebráló papjain is látszott, hogy nem kis részük beszél magyarul. Úgy tűnik tehát, hogy van is elég magyarul tudó pap, aki meg tud felelni a hívek várakozásának. Ez részben azon is múlik, hogy egy magyar anyanyelvű fiatal, akinek papi hivatása van, lehetőséget kapjon arra, hogy az anyanyelvén is megismerje a teológia és liturgia szókincsét. A kassai és a rozsnyói egyházmegyében nem egy fiatal pap van, akit a saját püspöke küldött az egri szemináriumba tanulni, vagy lelkipásztori gyakorlatra, azzal a céllal, hogy ha visszatér, akkor felkészültebben szolgálhassa a magyar ajkú híveket.

Mindent összevetve bátorító volt a rozsnyói beiktatási szentmise és Filo püspök úr beszéde. Természetesen nem arról van szó, hogy a környező országokban vagy éppen Szlovákiában a magyar anyanyelvű kisebbség pasztorációja teljesen meg volna oldva. Sokan imádkozunk és dolgozunk azért, hogy jobb megoldások szülessenek, azonban a bátorító jeleket értékelni kell. Ilyen biztató jel, hogy a kassai főegyházmegyének is van magyar anyanyelvű helynöke, Pásztor Zoltán személyében, aki szintén jelen volt a szentmisén, csakúgy, mint a besztercebányai egyházmegye magyar helynöke, Mahulányi József, valamint Halkó József, aki a pozsonyi főegyházmegye magyar ajkú pasztorációjának érseki megbízottja. Ott volt a koncelebránsok között Orosch János püspök úr, aki szintén nagy szeretettel foglalkozik a magyar nyelvű hívekkel is. A nyelvtudáson kívül ezt a lelkipásztori szeretetet tartom a legfontosabbnak, amivel a püspök, a pap a hívek felé fordul.
Fontos, hogy ahol a hívek többsége magyar, ott lehetőleg a püspök is magyar ajkú legyen, nemcsak a nyelvi tudás és a kulturális otthonosság miatt, hanem érzelmi szempontból is. Természetesen ahol a híveknek csak kisebbsége magyar – erre is vannak a Kárpát-medencében példák -, ott is fontos az, hogy a lelkipásztori szervezés útján – és főleg a főpásztorok feléjük áradó szeretete révén – a hívek megkapják a szükséges lelki gondoskodást. Túlzás lenne azt mondani, hogy minden probléma vagy minden kérdés megoldódott. De ha vannak pozitív példák, akkor azokat meg kell becsülni, és igyekezni kell, hogy minél több követőre találjanak.

Amikor a magyar püspöki konferencia a szlovák püspöki konferenciával találkozik, és beszél egy-egy kérdésről, akkor mindig tekintettel van az ottani magyar papok és hívek véleményére is. Reális helyzetfelmérésre, igényfelmérésre van szükség, hiszen így tudjuk segíteni az ottani magyarságot abban, hogy betölthesse a híd szerepét, és így tudjuk segíteni az ottani, többségi nemzettel való kapcsolatát is. Tudjuk, hogy a pozitív fejlemények soha nem váltanak ki olyan visszhangot, mint a negatívak – talán nem is mindenkinek az a szándéka, hogy a pozitívumokat erősítse -, nekünk azonban az a hivatásunk és a kötelességünk, hogy ezeket erősítsük. Ebbe nem szabad belefáradni. A XX. századi magyar történelem sok-sok tanulsággal jár számunkra, és az igazi hazaszeretet nem csügged el. Az viszont kétségtelen, hogy lélekben mindig igényesnek kell lenni, és a lehető legjobb megoldásokra kell törekedni. Ez néha nagyon nehéz, de katolikusként nem látunk más alternatívát.

Hogyan történik a szórványban élő magyarság lelkipásztori gondozása?
– A határon túl élő magyar katolikusok lelkipásztori ellátása óriási és nehéz feladat. Vannak olyan területek, ahol az erőink nem elégségesek. Az amerikai, a kanadai vagy akár a Nyugat-Európában élő szórványmagyarság lelkipásztori ellátásában gondot jelent a paphiány. Sokszor hozunk áldozatot, és a mi egyházmegyéinkből, szerzetesrendjeinkből küldünk fiatal papokat például Kanadába vagy Nyugat-Európába. Ilyenkor az ő munkájukat a helyi püspökkel kell egyeztetni, mert a kinevezésüket tőle kapják. A Szentszék által meghatározott formája ennek ma az, hogy az óhaza püspöki konferenciái egy promotort, egy felelőst neveznek ki, aki a szórványpasztorációval foglalkozik. Ő azután a szórványban élők lakóhelye szerint illetékes püspökkel vagy püspökökkel tárgyal, és ajánl olyan, az adott nyelven jól beszélő papokat, akik ebben a sajátos lelkipásztori munkából a helyi püspök megbízása alapján ki tudják venni a részüket. Nekünk különös szerencsénk van, mert Cserháti Ferenc püspök úr, aki konferenciánk megbízásából vállalta ezt a feladatot, már hosszú ideje kint él a nyugati szórványban, tehát tapasztalata van ebben a lelkipásztori tevékenységben. Az ő személye is mutatja, hogy mennyire egységes a magyarság. A nyugati szórványban mindegy, hogy valaki Erdélyből, Délvidékről vagy Kárpátaljáról ment oda, aki magyar, megtalálja a másik magyart. Jelenleg a nyugati szolgálatban dolgozó papok többsége határon túli magyar. Tempfli József püspök úr mondta korábban, hogy ő szívesen bocsátja papjait a távolban élő magyarok rendelkezésére – ez is egy példa arra, hogy egyszerre gondolkodunk a katolikus lelkipásztori ellátásban és a nemzeti együvé tartozásban. Kiemelkedő példa ez arra, hogy a határon túli magyarság is hozzá tud járulni az összmagyarság életéhez.

A Kárpát-medencében a szomszédos országokban élő magyar katolikusokkal milyen a kapcsolata az anyaország püspöki konferenciájának?
– Testvéri együttműködés van a magyar püspöki konferencia és a szomszéd országok magyar anyanyelvű püspökei között. Elsősorban a gyulafehérvári, a szatmári, a nagyváradi egyházmegyére gondolok, bár bizonyos értelemben a temesvári egyházmegyére is, ahol a hívek többsége most már magyar, hiszen a német nemzetiségűek korábban elhagyták az országot. A Délvidéken Nagybecskerek, Szabadka ugyancsak magyar többségű egyházmegyék – tudjuk, hogy a nagybecskereki egyházmegye nemrég kapott új magyar püspököt Német László személyében. Külön említhetjük Kárpátalját is, ahol egyrészt van latin, római katolikus egyházmegye, ahol a katolikus hívek többsége magyar ajkú, Majnek Antal püspök vezetésével, de vannak magyar ajkú görög katolikusok is. Itt fontos kérdés a különböző rítusú egyházmegyék kapcsolata is.

Sokszor kerül sor személyes találkozásra, nemcsak a püspökökkel, hanem az ott élő hívekkel is. Tavasszal készülök Ungvárra, az egyik görög katolikus egyházközség kért tőlünk Szent István-ereklyét, s valószínűleg sor is kerül ennek átadására. Korábbi években a szlovákiai magyarság fordult hozzám hasonló kéréssel – Bodollón adtunk át ereklyét. Többször volt Erdélyben és a Partiumban is példa a különböző egyházmegyék között gesztusokra, egyházközségek közötti közvetlen kapcsolatra. A közeljövőben kerül sor Nagyváradon püspökszentelésre, ezen püspöki konferenciánk ugyancsak képviseltetni fogja magát, és részt veszünk majd az erdélyi, gyulafehérvári főegyházmegye ezeréves jubileumán, ahová Jakubinyi György érsek úr hívott meg minket. Megjegyzem, kapcsolataink a szomszédos püspöki karokkal is jól fejlődnek, vagyis a nem magyar püspökökkel is értékes párbeszédet folytatunk.

Mindezek a gyakorlati kérdések felvetnek egy fontos, elvi megfontolást igénylő kérdést is, a katolicitás, az egyetemesség és a nemzeti identitás kérdését. Ha ezek viszonyát megpróbáljuk tisztázni, akkor talán a gyakorlatban is tisztábban látunk.
– Alapvető igazság, hogy a katolikusság és a nemzeti identitás nincs egymással ellentétben, sőt. A mai európai nemzetek valamennyien a kereszténységgel találták meg azt a kulturális arculatot, ami ma sajátjuk. Nincs olyan nemzeti kultúra ma Európában, amely ne viselné magán a kereszténységnek a nyomait. A kereszténység az elmúlt ezer évben, vagy még több idő alatt, nem elszürkítette, nem megfosztotta kultúrájától az egyes népeket, hanem abban segített, hogy a saját örökségüket tudják kibontakoztatni. Tehát egyfajta szinergia, együttműködés alakult ki a nemzeti kultúrák és a keresztény hit között.

A kérdés az, hogy mai világunkban, különböző történelmi tapasztalatokkal a hátunk mögött mit mondhatunk a nemzeti kultúra védelméről és a hitnek az erősítéséről, illetve e kettő egymáshoz való viszonyáról. Valóban összekapcsolódik ez a két fogalom egymással ma is?
– A fő kérdés az, hogy a nemzeti kultúrák önmagukban – hitünk szerint – rendelkeznek- e valamilyen teológiai értékkel. Erre az a válasz, hogy igen. Mégpedig azért, mert a teremtett világ értékes, hiszen Isten bölcsessége és szeretete mutatkozik meg benne. Ha óvjuk a ritka állatfajokat, a növényeket, a környezetünket, akkor egy olyan leheletfinom és bonyolult valóságot, mint egy nemzeti kultúra, egy nyelv, hogy ne kellene a legnagyobb mértékben becsülnünk? Hogy ne fedeznénk fel benne a teremtő Istennek a bölcsességét és zsenialitását? Ha pedig ez így van, akkor ezeket az értékeket óvni, ápolni, gondozni kell. Az egyes nemzedékeknek az a feladata, hogy ezt a rájuk bízott értéket ápolják és továbbadják. Tehát úgy és azért becsüljük meg saját nemzeti kultúránkat és nyelvünket, amiért a másikét is tisztelni tudjuk. Ez a keresztény szemléletnek a sajátossága, hogy nemcsak az egyiket tisztelem, a másikat pedig lebecsülöm, hanem mindegyiket a Teremtő iránti szeretetből és elismerésből becsülöm és tisztelem. Ha viszont ilyen értéke van a nemzeti kultúrának, akkor rá kell döbbenni arra is, hogy a kultúra továbbadása, a hit továbbadása nagymértékben hasonló, szinte egymással összefonódó folyamat. Ahogyan nem lehet világnézetileg semlegesen nevelni egy gyereket – mert valamilyen hozzáállás, valamilyen világnézet mégiscsak átragad a nevelőről a neveltekre -, úgy nem lehet kultúramentesen sem nevelni. Nem lehet azt mondani, hogy majd húszévesen döntse el, hogy mi lesz az anyanyelve, addig pedig nem adunk át neki semmit a nyelvi kultúrából. A nevelés, a fejlődés folyamatában a kultúra nemzeti jellege és a világnézet konkrét arculata – a vallás vagy adott esetben a vallástalanság – hat az emberre. Nekünk tehát, akik meg vagyunk győződve mind nemzeti kultúránk értékességéről, mind hitünknek nagyszerű és értékes voltáról, nincs is más választásunk, mint hogy minél hamarabb megosszuk a következő nemzedékkel azt, amit a legszebbnek és a legjobbnak tartunk.

A vallás és a nemzeti kultúra olyan értelemben is összetartozik, hogy az ember az anyanyelvén imádkozik. A legbelsőbb érzéseit, gondolatait, vágyait azon a kulturális módon fejezi ki, és azon a módon tudja leginkább a szívébe fogadni, ami leginkább a sajátja. Tehát az igehirdetésnek, vagy a lelkipásztori gondozásnak a hatékonysága is múlik azon, hogy sikerül-e megszólítanunk valakit az anyanyelvén. Nem csak azért, mert nem érti meg a másikat. Lehet, hogy érti, hiszen például Amerikában már nagyon sokan vannak a fiatalabb nemzedékben, akik talán már jobban tudnak angolul, mint magyarul. Mégis fontos a számukra, hogy egy magyar közösséghez tartozzanak, hogy így is tudjanak kommunikálni. Nem mindegy az ember számára, hogy a hitéről is hogyan hall, és a hitéletét hogyan tudja élni. Ezért mi sem fáradhatunk bele a magyar nyelvű lelkipásztorkodás támogatásába, és tisztelettel elfogadjuk azt is, ahol más nemzeteknek szintén igényük van az anyanyelvű lelkipásztorkodásra.