Nepomuk

Az országút e szakaszon egy töltésen fut, afféle magaslati csík. Elsőként egy pompás méretű, ám külseje alapján már használaton kívüli templomot pillantani meg, bal kéz felől. Mellette egy romos állapotú, ám még így is vonzó nemesi udvarház, magas középkori falakkal. Majd a völgyben szorongó házikók következnek, újabb templom, kanyargó utcácskák, meredeken bukó macskaköves sikátorok, füstcsíkot eregető kémények. Az átutazó idegen tüstént zárójelbe teszi a határ menti znojmói terveket, fékez, balra tekeri a kormányt, legördül az útról. Tíz percre megállunk, mondja a sofőrök határozottságával, szenteljünk ennek a helynek negyedórát, annyi bőven elég, húsz perc az esteledő Nepomukban, na jó, legfeljebb huszonöt.
Dombokra épült, néhány ezer lakosú városka, vagy talán tisztes nagyközség. Ismerünk magyarországi falvakat, melyeken több időbe telik kocsival keresztülhajtani, mint Nepomukon. A távolságot itt elsősorban a szintkülönbség adja: vannak szűk utcái, melyeken fagyos télidőben legurulni bizony életveszélyes lehet. Egy-kettőre megérkezünk a tágas főtérre, mely kastélyra emlékeztető polgármesteri hivatalával és emeletes lakóházaival bármely történelmi kisvárosnak büszkesége lehetne. A sarki kávéház korán zár, a kötényes pincér már rámolja a székeket a magas kőteraszon. A tér túloldalán kétemeletes szálloda, régi épületben, tőrőlmetszett monarchiánus hangulattal. Belül is nagyon szép, viszont a dugig telt étteremben oly nehéz a levegő, hogy megkönnyebbülten lépek ki.
E település leghíresebb szülötte – mily meglepő – Nepomuki Szent János. 1340 körül itt látta meg a napvilágot Jan Velflin, németesen Wölflein néven, a helyi polgármester fiaként. Az egyház május 16-án ünnepli. Nepomukot akkor még csak Pomuknak hívták, és az okiratok szerint alig két tucat portája volt. A szent szülőháza a mai főtértől ötven lépésre állt, helyére később kéttornyú barokk templomot emeltek. (Soha meg nem fejtenénk, vajon ki lehet a védőszentje…) Mályva- és vajszín homlokzatán márványtábla, tizenkét nyelvű felirattal. Tizenegyedikként, a lengyel szöveg alatt olvasható a magyar: „Itt született Szent János vértanú.”
A közismert legenda szerint János azért szenvedett vértanúhalált, mert Zsófia királyné gyóntatójaként megtagadta Vencel királytól, hogy elárulja a gyónási titkot. Ennek hitelessége semmivel sem támasztható alá, igaz, nem is cáfolható. A történeti valóság ugyanakkor az, hogy a viszály oka Vencel egyházellenes hatalmi törekvése volt. A király új, teljes mértékben a koronának alávetett egyházmegyét akart szervezni, hogy ezzel gyöngítse az egyházi vezetést. Az egyházmegye költségeit pedig a kladrubi bencés apátság javadalmából akarta biztosítani. Így amikor 1393-ban a kladrubi apát, Racek meghalt, Vencel önkényesen a saját emberét akarta a helyére ültetni. János mint prágai érseki helynök azonban szembeszállt a tervvel, és egy Olen nevű bencést nevezett ki apátnak. Ez annyira felbőszítette Vencelt, hogy elfogatta Jánost, a prágai várba záratta, kegyetlenül megkínoztatta, végül megölette. A feljegyzések szerint a király saját kezűleg égette egy fáklyával a szent csípőjét. A holttestet a híres Károly hídról a Moldvába dobták – a legenda szerint előző éjjel hét csillag lebegett a folyó vizén. Ezért, hogy a szoborábrázolásokon oly gyakran látható csillagkoszorú János feje felett. A nepomuki főtéren álló szobor is ekként mutatja, karingben és négyágú papi föveggel, kezében kereszttel.
Még néhány búcsúfénykép az egymáshoz bújó háztetőkről, azután hajrá, teljes gőzzel Znojmo felé. A kocsiba visszaülve látom, kiváló időérzékkel jövendöltem: kereken egy óra telt el.