Nem hallgatni…

Regőczi István szegény, főleg árva gyerekeket gyűjtött maga köré, velük árvaházakat és templomokat épített. A kilencvennégy éves lelkipásztor jelölését az interneten keresztül lehetett támogatni. A laudációt Roska Tamás, az MTA rendes tagja mondta.

Egy tizenegy éves fiúcskát látok. Az egykori molnár gyermekét, az első világháború után elszegényedett, a somogyi vidék helyett Budapesten menedéket kereső, immár csonkán maradt családot. A történelmi körülmények ismertek: holland, illetve belga családok fogadták magukhoz egy időre – feltáplálni – a világháború után nyomorúságba jutott államok gyermekeit. Ennek a fiúcskának is megfogta valaki a kezét. Csakhogy miért éppen egy belga (flamand) kanonok vitte magával – a külső életrajzi adatok alapján jól tartva, törődve vele? S Regőczi István, mert ő volt ez a fiúcska, két év alatt elsajátította a flamand nyelvet.

A lélek életrajza szerint miért éppen ez a találkozás jött létre? 1928-ban a gyermek hazatért, ám az itthoni nyomorúságos viszonyok még mindig nem engedtek szorításukból. Olyannyira, hogy Istvánka iskolába sem járhatott. Amikor pedig elérte tizennyolcadik életévét, gyalogszerrel vágott neki a messzeségnek, egészen Flandriáig, ahol megtalálta korábbi patrónusát, a kanonokot, s ő ismét szárnyai alá vette. Taníttatta a fiút, aki aztán a szemináriumba iratkozott be. A formális megközelítés talán azt mondatja, Regőzci István a kanonok iránti hálából, annak hatására, mintegy „fizetségként” lett szeminarista. Az ilyen gondolkodás megreked a történések látvány-szintjén. A sorsnak (nevezzük így, amit katolikusként Gondviselésnek tudunk) föl kell ismernünk a belső, kegyelmi logikáját. A kegyelem a valóság mélyebb, határozottabb logikai valóságához tartozik. Erről megfeledkezve hajlamosak vagyunk fölcserélni az okot és az okozatot. Másik hiba, ha a kegyelemben valamiféle dühödt eleve elrendelést tételez fel valaki.

Regőczi István életpályája tanúság a kegyelem működéséről. Soha semmit nem keresett erőltetetten, nem kényszerítette magában a hivatástudatot. Mindig azzal lett azonossá, amit tennie kellett. S ennek a „kellés”-nek a mozgató energiája – igen, ilyen egyszerű – a szeretet volt. Szeminaristaként megírta első könyvét, amelynek szerzői díjából (talán kanonoki kiegészítéssel) házat vásárolt édesanyjának Máriaremetén, a kegytemplom mellett. 1943-ban szentelték pappá. Pestszenterzsébeten, majd Vácott szolgált káplánként. Mindkét helyen házat nyitott a háborúban árván maradt gyermekek számára. Valahol Európában címmel készült el a háborúban magukra maradt, kallódó gyermekek sorsát feldolgozó film. De vajon miért nem készült, nem valahol Európában, hanem mondjuk Vácott játszódó film a mintegy háromszáz sasfiók sorsáról? Nem Regőczi atyáról, aki a maga természetességével szerette és gondozta a sokszor valóban sasfiókákat: vad kedvű, éles körmű, elvadult fiatalokat. Mindszenty bíboros (akivel apai ágon távoli rokonok) egy alkalommal meglátogatta a váci otthont. A végén megkérdezte az atyát: és merre van a ház éléskamrája? Hiszen annyi éhes szájnak mindennap háromszor enni adni… S Regőczi atya – talán nem ezekkel a szavakkal – azt válaszolta: az éléskamra Istennél van, ő ad enni mindennap. S valóban: mindig jutott földi táplálék is.

A kommunista hatalom kellő elismeréssel jutalmazta a fiatal pap munkáját: 1949-ben otthonát bezárták, őt magát letartóztatták, és 1953-ig börtönben tartották. Egyszer arról mesélt nekem – sosem felejtem el természetességét -, hogy a börtönben az jelentette számára a legnagyobb gondot, mi lehet az ő sasfiókáival? Ki néz rájuk, ki ad nekik enni, ki simítja meg őket jó szóval?Szabadulása után ugyan mi mást tehetett volna? Hatvan árva gyermeknek otthont nyitott. Sokfelé helyezték papi szolgálatra, mígnem 1963-ban (amikor számos papot – nagypolitikai meggondolások miatt – szabadon engedtek) őt ismét letartóztatták sajtóvétség miatt. Megírta az Én sasfiókáim, a Sasfiókák viharban és a Mi nem hallgathatunk című könyveket, amelyek idehaza nem, csak Belgiumban jelenhettek meg. Nem hallgatni, de nem is keresni a hősiességet. Az igazi nagyság – és ez lélekmértékegység szerint való – csöndes, és földi hatalmi erő nem foghat rajta. Az 1968-ban hivatalos beosztás nélkül maradt (ezt úgy mondták, „kereten kívüli” lelkipásztor egy séta során rátalált a budai hegyoldalban a romos kútvölgyi kápolnára. Története a tizennyolcadik századba nyúlik vissza, az ott lévő kútba esett kisleányt a Szűzanya mentette meg, s hálából építtette a család a fából készült kápolnát. Az egyébként széles, szép látványt nyújtó helyről a letekintő a pesti oldalon a Parlamentet is láthatta, kupolája tetején a vörös, emberellenes csillaggal. Engesztelni: ezzel az erős akarással imádkozott a Mária-szobor mellett – nem önmagáért, hanem a nemzetért s minden emberért. Megint csak a külső történések sorába tartozik, hogy idővel megvásárolta az elhagyott, romos kis kápolnát, majd nekiállt felújítani. Később – ez már 1990 után volt – a mellette lévő ABC-áruházból zarándokház alakult, az idősödő pap az épületek gondját a Krisztus és Mária Műve Alapítványra bízta. Nem volt mindez könnyű, olykor egyházi körökben sem értették meg az atya szándékát, hiszen nem az épületekről, hanem a feltétlen, erős imádságról szólt – mindennap Istent akaró közelségben. S aki úgy gondolja, vele imádkozik. Soha senkit nem agitált, nem kérlelt, magát mindig a tanúság eszközének tekinti.