Őrizték a tüzet: „Titokban korrepetáltam, hittant tanítottam…”

Sokuk neve ismert, legtöbbjük „hivatalos” rehabilitációja megtörtént. Nagyon nagy számban vannak ugyanakkor olyanok is, akik csendben, feltűnés nélkül dolgoztak a hit terjesztéséért, az emberek lelkiismeretének ébrentartásáért. Akik nem kerültek ugyan börtönbe, de ezt a veszélyt is vállalva tették a dolgukat, őrizték a tüzet. Egy-egy szűk közösség emlékszik helytállásukra, őrzi munkájuk emlékét. Az ő példájukról sem volna szabad megfeledkezni. Most induló sorozatával ebben szeretne közreműködni az Új Ember.

Elsőként Őri Máriát, a Congregatio Jesu szerzetesrend tagját kerestem fel Budapesten, az angolkisasszonyok Váci utcai rendházában. Szobájában dobozok sorakoztak egymás mellett, íróasztalán a számítógép már letakarva. Szabadkozott a szoba külleme miatt: éppen csomagol ugyanis, mert az idősebb nővérek – így ő is – a rend zugligeti házába költöznek, ahol ápolásukra is van lehetőség, és szükség esetén állandó orvosi ellátásban részesülhetnek.

Fiatalkoráról, hivatásának ébredéséről kérdezem először a közel nyolcvanöt éves nővért.
– Édesanyám születésemkor meghalt. Kétéves voltam, amikor édesapám elvette elhunyt feleségének, vagyis édesanyámnak a húgát, így született az öcsém. Amióta az eszemet tudom, apáca akartam lenni, számomra ez természetes volt. A közeli Molnár utcában laktunk, így a négy elemit és a négy polgárit is az angolkisasszonyoknál végeztem. Tizennegyedik születésnapomon jelentkeztem apácának. Szüleim támogatták tervemet, felvettek jelöltnek. Amikorra befejeztem az öt évig tartó tanítóképzőt, letettem harmadik ideiglenes fogadalmamat. A noviciátus után kerültem be a nővérek nagy közösségébe, a budapesti házba. Kilencven nővér élt itt, 1948. augusztus 15-én volt az örökfogadalmam. Másodikos gyerekeket kezdtem tanítani. Hamarosan államosították az iskolákat, nekünk nem volt keresetünk, hiszen az iskolai tandíjból tartottuk addig fenn magunkat. Dolgozni próbáltunk. Sok budapesti plébános is segítségünkre sietett. Én Rákosfalván takarítást és irodai munkát kaptam. Két esztendőn át jártam oda dolgozni.

1950-ben aztán elhurcolták a szerzeteseket, szerzetesnőket…
– Igen, június 18-áról 19-ére virradó éjjel történt mindez. Annyi holmit szedhettünk össze, amennyi egy lepedőbe belefért. Az ávósok házkutatást tartottak, mindenünket felforgatták, a főnöknő szobájából elvitték az összes pénzünket. Máriabesnyőre, a Salvator-nővérek rendházába vittek minket, ez lett a mi „lágerünk”: nagy volt a zsúfoltság, mi, fiatalabb, egészséges apácák a földön, szalmazsákon aludtunk, csak a beteg és idős nővéreknek jutott ágy. Legalább húszan aludtunk egy-egy szobában.
A környékbeliek segítettek nekünk, ők adtak kenyeret, zsírt, hogy enni tudjunk, meg a rokonaink hozhattak csomagokat – de 1950-ben a „szabadon lévőknek” se nagyon volt feleslegük. A hatóság éjszakánként rendszeresen ellenőrzött bennünket, nem szöktünk-e el. Úgy tudom, a mi lágerünk lett a példa, innen senki nem szökött el. Egy alkalommal nagyon megörültünk, mert őreink azt mondták, meghozták a ruháinkat. Boldogan indultunk az ebédlőbe, ahol kiderült, teljesen haszontalan, színházi jelmezeket kaptunk. Mit kezdett volna ezekkel négyszáz apáca! Később megérkezett a rendelkezés, hogy nem viselhetjük a szerzetesi ruhánkat, utóbb pedig, hogy el kell hagynunk a lágert. Hogy miből fogunk élni, milyen ruhában megyünk el, az senkit nem érdekelt.
Osztályom több tagja is járt nálam, tudtam, hogy őket korrepetálhatom majd. A rákosfalvai plébános is viszszahívott magához.

Kikerült a lágerből, szinte ruha és pénz nélkül. Mihez tudott kezdeni?
– Valami ruhaanyagból egykori tanítványom édesapja varrt nekem ruhát. Tanítványaim pedig a templom sekrestyéjébe hívtak, mert szerettek volna látni. Amikor először találkoztam velük, csak álltunk egymással szemben: én a meghatottságtól, ők, a látványtól hallgattak el – nem láttak még soha civilben. A Váci utcai templomba vettek föl takarítónőnek, majd a rákosfalvai esperes bejelentett irodai dolgozónak, ott egyházi adót szedtem, templomot takarítottam. Röviddel később megkért, hogy vasárnap tartsak hittanórát a gyerekeknek a templomban.
Albérletben laktam a Király utcában, később pedig Pesterzsébeten. Boldognak mondhatom magam, hiszen mindig közösségben voltam, hiszen több nővérrel éltünk együtt ezekben a lakásokban. A szomszédokkal nagyon jó volt a kapcsolatunk. Tudták, kik vagyunk, Erzsébeten például a konyhájukat is kölcsönadták, ha a szétszóratásban élő nővérek jöttek hozzánk, és melegen kellett tartani az ételt. Volt olyan, hogy húszan voltunk a lakásban. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a nővérek szervezkedni kezdtek. Egykori diákjaink anyagilag is segítettek bennünket. Bányai Mária lett a tartomány főnöknője. Az öregdiákok kezdeményezésére hétszáz szülő kérvényezte, hogy indítsák újra az angolkisasszonyok Ward Mária Általános Iskoláját. 1997 őszén ötvennégy gyerek és hatfős tanári kar kezdte meg a tanévet.

Ön a szerzetesrendek feloszlatása után is folyamatosan tartott gyerekeknek hittanórát…
– Gyerekeket korrepetáltam, s legtöbbjüket hittanra is tanítottam. Előbbiért pénzt kaptam, a hitoktatásért sosem kértem semmilyen ellenszolgáltatást. Tanítványaim szülei sokat kockáztattak, és engem is letartóztathattak volna, de szerencsére mindez velem nem történt meg. Később a Csanád Béla által 1977-ben létrehozott Országos Hitoktatási Bizottság Konzultációs Irodáján is dolgoztam. A Központi Szemináriumban kaptunk egy helyiséget. Ebből a kezdeményezésből nőtt ki a tanfolyamként működő teológiai levelező tagozat is. Később a szemináriumból el kellett költöznünk, akkor az angolkisasszonyok templomának igazgatója fogadott be minket, egy helyisége volt a bejárat mellett, azt bocsátotta rendelkezésünkre. Csak remélni tudtam, hogy egyszer még az épület többi részébe is beléphetek. Aztán ez is megtörtént, amikor visszakaptuk a rendházat és újraindult az iskola.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..