„Nem arcod tükre ez…”

Ha csak a könyveket vesszük számba: eddig körülbelül négyszázötvenmillió példány fogyott a hatvannyolc nyelvre lefordított kötetekből. A hét könyv Egyesült Királyság-béli kiadása összesen háromezer-négyszázhét lap. Nem véletlen, hogy a Harry Potter-jelenség első elemzői arra lettek figyelmesek: megtört a fiatalokat sújtó „nem szeretek olvasni” átok. A szkeptikusok azt válaszolták erre: a gyerekek, akik belehabarodtak a Harry Potter-könyvekbe – szó szerint, mert jellemző, hogy azok, akiknek tetszik, többször is végigolvassák –, valójában nem magát az olvasást szerették meg, és nem érdekli őket más könyv. A felmérések szerint azonban – márpedig jó néhány készült az elmúlt évtizedben – nem ez a helyzet: a korábban semmit nem olvasó iskolások többsége egy idő után mást is szívesen levesz a polcról. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szintén a fiatalokat megcélzó számos könyvsorozat sikere.



A vita persze tovább folyik, hiszen vannak, akik szerint ezen új keletű ifjúsági regények csak ponyvák, és a Harry Potter-könyvek kötelező olvasmánnyá tételének már a gondolata is hajmeresztő. Akárhogyan vélekedjünk is azonban, el kell ismerni: a „varázslat” működik. Sőt, jobban, mint valaha is gondolni lehetett: a gyermekpszichológusok sorra találkoznak olyan esetekkel, amikor a nehezen kezelhető, illetve a bántalmazott gyerekekre (amilyen maga Harry is) pozitív terápiás hatással van a regény.



Azt persze az idő dönti majd el, vajon az egyelőre olvasni nem tudó, legújabb nemzedék számára is meghatározó lesz-e Harry Potter világa. Az elemzők szerint mindenesetre az elmúlt években ez gyakorolta az egyik legnagyobb hatást a társadalom egészére – a kultúrától a politikáig. A rasszizmus elleni harc terén voltak, akik egyenesen a Tamás bátya kunyhójához hasonlították a regény( eke)t. És ha elfogadjuk, hogy a művészet – és így a szépirodalom – a mindenkori társadalomnak mutat tükröt, fel kell tennünk a kérdést: mit látunk ebben a darabban? Mert hát ugye, azt még Harry is tudja, hogy „Edevis amen ahze erkyt docr amen”. (A vágyainkat megmutató Edevis tükrének felirata ez. Visszafelé, rendesen tagolva: nem arcod tükre ez, hanem a szívedé.) S a válasz igazából nem túl bonyolult. E modern mese individualista, mindenféle válságokkal küzdő és a misztériumra már vak civilizációnk kritikája. Ugyanakkor bemutat egy szigorú szabályok szerint működő, rendezett és főleg reményekkel teli világot, ahol a jó – nem a varázslat erejéből, hanem a meghozott áldozat eredményeként – elnyeri méltó jutalmát. Vannak, akik inkább aggasztónak tartják, hogy ilyen nagy befolyása van a gyerekekre e varázslatos alternatív világnak, és féltik őket az okkultizmustól, vagy hogy összekeveredik bennük a valóság és a képzelet. A történet hihetetlen népszerűsége azonban egy nagyon is e világi hiányból fakad: társadalmunk ki van éhezve az ősi erkölcsi rendre, amely szerint a jó mindig győz…