Ne vedd hiába, hanem vállald magadra az Úr nevét!
Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a parancsolatokról szóló katekéziseket, és ma az „Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába” (Kiv 20,7) paranccsal foglalkozunk. Istennek e szavát jogosan olvassuk felszólításként arra, hogy ne sértsük meg Isten nevét, és óvakodjunk attól, hogy alkalmatlan időben használjuk. Ez a világos jelentés felkészít minket arra, hogy mélyebben megértsük ezeket az értékes szavakat, azt, hogy ne használjuk hiába, nem a maga idejében Isten nevét.
Figyeljünk oda jobban ezekre a szavakra. Az, hogy „ne vedd”, egy olyan kifejezést fordít le, amely szó szerint – mind héberül, mind görögül – azt jelenti: „ne vedd magadra, ne vedd a válladra”.
A „hiába” kifejezés világosabb; és a jelentése: „üresen, hasztalanul, feleslegesen”. Egy belül üres burokra, tartalom nélküli formára utal. A képmutatásra, a formalizmusra és a hazugságra jellemző az, hogy használja a szavakat vagy használja Isten nevét, csakhogy üresen, igazság nélkül teszi.
A név a Bibliában a dolgoknak és főleg az embereknek a legbelsőbb igazságát fejezi ki, gyakran pedig a küldetést. Például Ábrahám a Teremtés könyvében (vö. Ter 17,5) és Simon Péter az evangéliumokban (vö. Jn 1,42) új nevet kap annak jelölésére, hogy élete iránya megváltozott. Ha valaki valóban megismeri Isten nevét, az élete átalakulásához vezet: attól kezdve, hogy Mózes megismeri Isten nevét, élettörténete megváltozik (vö. Kiv 3,13–15).
A zsidó szertartásokban Isten nevét ünnepélyesen kimondják az engesztelés (olaszul: „a nagy megbocsátás”) napján (jom kippur), és a nép megbocsátást nyer, mert a néven keresztül Istennek az életével kerül kapcsolatba, aki irgalmasság.
Tehát „magunkra venni Isten nevét” azt jelenti, hogy magunkra vesszük az ő valóságát, szoros, közvetlen kapcsolatba lépünk vele. Számunkra, keresztények számára ez a parancs felszólítás, hogy emlékezzünk: „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” keresztelkedtünk meg, amint azt kijelentjük, valahányszor keresztet vetünk magunkra, hogy mindennapi tetteinket Istennel való érezhető, valós közösségben, vagyis az ő szeretetében hajtsuk végre. A keresztvetéssel kapcsolatban ismételten szeretném hangsúlyozni: tanítsátok meg a kisgyermekeket a keresztvetésre! Megfigyeltétek-e már, hogyan csinálják a gyerekek? Ha azt mondjátok nekik, hogy vessetek keresztet, csinálnak valamit, de maguk se tudják, mit. Nem tudnak keresztet vetni! Tanítsátok meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére! Ez a kisgyermekek első hitaktusa! Ez a feladatotok: tanítsátok meg a gyermekeket a helyes keresztvetésre!
Feltehetjük magunknak a kérdést: magunkra vehetjük-e Isten nevét képmutatóan, formalitásként, tartalom nélkül? A válasz sajnos: igen, lehetséges. Lehetünk hamis kapcsolatban Istennel. Jézus ezt mondta azokról a törvénytudókról; sok mindent csináltak, de nem tették meg, amit Isten akart. Beszéltek Istenről, de nem tették meg Isten akaratát. Jézus pedig ezt a tanácsot adja: „Azt tegyétek, amit mondanak, ne azt, amit csinálnak!” Lehet hamis kapcsolatban élni Istennel, mint azok az emberek. A tízparancsolatnak ez a mondata épp olyan kapcsolatra hív Istennel, amely nem hamis, amelyben nincs képmutatás, hanem rábízzuk magunkat mindazzal együtt, amik vagyunk. Végeredményben mindaddig, amíg nem kockáztatjuk meg, hogy együtt éljünk az Úrral, és nem tapasztaljuk meg kézzelfoghatóan, hogy őbenne van az élet, csak elméleteket gyártunk.
Ez a fajta kereszténység érinti meg a szíveket. Miért tudják a szentek annyira megérinteni az emberek szívét? Mert a szentek nemcsak beszélnek, hanem megmozgatnak! Megmozdul a szívünk, amikor egy szent beszél hozzánk, amikor egy szent mond dolgokat. Azért képesek megmozgatni bennünket, mert a szentekben meglátjuk azt, amire szívünk mélységesen vágyik: hitelesség, igaz kapcsolatok, radikalitás. És ez látszik a „mellettünk élő” szentekben is, például abban a sok szülőben, aki hiteles, egyszerű, tisztességes és nagylelkű élettel mutat példát gyermekeinek.
Ha majd megnő azoknak a keresztényeknek a száma, akik hamisság nélkül veszik magukra Isten nevét – megvalósítva ezáltal azt, amit a Miatyánk első kérése mond: „szenteltessék meg a te neved” –, akkor az emberek jobban hallgatnak majd az Egyház evangéliumhirdetésére, és az hitelesebbnek bizonyul majd előttük. Ha a konkrét életünk kinyilvánítja Isten nevét, akkor látható lesz, mennyire szép a keresztség, és milyen nagy ajándék az Oltáriszentség, milyen fenséges egyesülés jön létre a mi testünk és Krisztus teste között: Krisztus bennünk, mi pedig őbenne! Egységben! Ez nem képmutatás, ez igazság! Itt nem úgy beszélünk és kérünk, mint egy papagáj, hanem a szívünkkel imádkozunk, és szeretjük az Urat.
Krisztus keresztje óta senki sem vetheti meg önmagát, és senki sem gondolhat rosszat saját létezéséről. Senki és sosem! Bármit is tett! Mert vala­mennyiünk neve ott van Krisztus vállán. Ő hordoz minket! Megéri magunkra venni Isten nevét, mert ő teljesen magára vállalta nevünket, a bennünk lévő rosszal együtt. Ő vállára vett minket, hogy megbocsásson nekünk, hogy szívünkbe helyezze az ő szeretetét. Ezért azt üzeni nekünk Isten ebben a parancsban: „Végy engem magadra, mert én magamra vettelek téged!”
Bárki, bármilyen élethelyzetben segítségül hívhatja az Úr szent nevét, mert ő hűséges és irgalmas szeretet! Isten sosem fog nemet mondani egy olyan szívnek, amelyik őt őszintén hívja. És hadd említsem meg újra a házi feladatot: tanítsátok meg gyermekeiteket jól keresztet vetni!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..