Mindvégig hitt a szellem erejében

Egész életét és munkásságát meghatározta, hogy édesapja, Rónay György a magyar katolikus irodalom egyik legjelentősebb írója, költője volt, kiváló esszéista, a Vigilia főszerkesztője. A hitet és a kultúrát születésétől kezdve magába szívta, nem is lehetett kérdéses, hogy milyen hivatást választ magának. Rónay László minden írását, megnyilatkozását áthatja katolikus hite; bármiről elmélkedjen is, Jézus Krisztus tanításának szellemében teszi. Szomorúsággal töltötte el, hogy a hétköznapi kapcsolatainkban, az egymás közötti kommunikációban elveszítettük bizalmunkat a szavak első jelentésében, mindenütt mögöttes, hátsó szándékot kutatunk, lassan nem hiszünk senkinek. „Teljesen megfeledkezve a köztünk élő Istenről és e köztünklét erkölcsi következményeiről, saját szájunk íze szerint értelmezzük át a bűn, a rossz, az ártalmas fogalmait” – írja egyik cikkében. Jézus egyértelműen fogalmaz, hogy szeressük Istent és felebarátainkat, de gyanakvó lelkülettel ez lehetetlen. „Hogyan élünk, élhetünk Isten szüntelen jelenlétének tudatában, ha keményszívűek, bonyolult és zavaros életűek vagyunk?” – teszi fel a kérdést Rónay László.
Munkásságának meghatározó része volt a katolikus irodalom kutatása. Monográfiát írt Mécs Lászlóról és Sík Sándorról; a XX. századi híres katolikus triász harmadik tagjáról, Harsányi Lajosról pedig tanulmányokat, hangsúlyozva, hogy Harsányinál és Mécsnél is találhatunk olyan gesztusokat, amelyek a tékozló fiú magatartását idézik. „Csendesen és alázatosan tértek meg a messzi útról, amelyen sebeket kaptak, fájdalmak és méltánytalanságok érték őket, s most ezeket helyezték jóvátételül az Atya lába elé.” Hármuk közül a legharmonikusabb egyéniség Sík Sándor volt. Az ő lírájában mindvégig meghatározó „a békés, derűs otthon képe, a szeretett házé, melyek új és új változatokban jelentek meg köteteiben, s még akkor is a megértés s a békesség érzületét sugározza, amikor kint viharok dúltak, s a költő számkivetettnek érezte magát”.
Az irodalomtörténetben és -elméletben ma uralkodó állásponttal szemben Rónay László következetesen hirdette, hogy erkölcs és irodalom szorosan összetartozik. Ha végigtekintünk irodalmunk történetén, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy íróink többsége olyan feladatokat is elvégzett, amelyek meghaladják a mai irodalomfogalmunkat. Korábban az írók, költők küldetéséhez szervesen hozzátartozott a küzdelem a hazáért, a társadalmi igazságosságért, az eszményekért, a magyarság ügyeiért. „Az irodalom tehát szolgálat, amelyet eszközével, a szóval valósít meg. Ezzel kormányoz a szépség, a jóság, a szeretet és az igazságosság felé” – írja Rónay László. Mind­ez valamennyiünkben megvan alapfokon, de az igazi irodalom ezeket „a tökéletesség fényességével” tudatosítja. Az igazi írónak, művésznek a rosszal, a világban meglévő bűnnel is szembesülnie kell. Rendkívül lényeges, hogyan teszi ezt, miképp jelenik meg a műalkotásban személyes erkölcsi állásfoglalása, közömbösen ábrázolja-e a rosszat, vagy szembesíti-e az igazság fényével. Ez egyfajta állásfoglalás, azaz a keresztény irodalomeszmény Isten és ember szolgálatában teljesedik ki. Rónay idézi egyrészt Eötvös Józsefet: „A művészet kedves játékká silányul, ha elzárkózik a sors, a nemzet és a kor nagy kérdései elől, de ha e kérdéseket nem tölti meg a művészet sugárzásával, kérészéletű agitáció lesz, nem több.” Másrészt Sík Sándort: „A művészetnek az a célja, hogy a teremtett világ hiteles bemutatásával, azaz teljességre törekedve, a Teremtőt dicsőítse. S ezt akkor valósítja meg a legérzékletesebben, ha a hősök sokasága végül is az Embert mutatja, esendőségével és lehetőségeivel. Az irodalomnak különleges súlyt kölcsönöz nemzeti jellege.”
A szociális érzékenység, az élet elesettjei iránti együttérzés is jellemzője volt Rónay László személyiségének, munkásságának. Egyrészt ez is családi örökség, hiszen édesapja a Demokrata Néppárt (DNP) országgyűlési képviselője volt, egy olyan párt tagja, amelynek elnöke, Barankovics István 1947-ben úgy fogalmazott: az evangéliumi alapokra épülő DNP célja egy olyan társadalom létrehozása, amelyben senkinek nincs annyi vagyona, hogy másokat függő helyzetbe hozzon, de mindenkinek van annyi jövedelme, hogy ne legyen kiszolgáltatva senkinek. Bizonyára az is alapvető volt számára, hogy az ötvenes-hatvanas években több évig tanított cigány iskolában, közvetlen közelről látta a társadalom perifériáján élők nyomorúságát. Írásaiban Rónay többször is felhívta a figyelmet arra, hogy a hegyi beszédben Jézus a kirekesztetteket és a nyomorultakat szólította meg, az Atya áldottainak nevezte a szegényeket, amikor tanításának foglalatát adta, és azt mondta: Ha egy szegénynek segítetek, rajtam segítetek, ha pedig egynek ártotok, nekem ártotok. Ezért nem szabad a piac törvényeire hivatkozni, amikor a politikusok és a gazdaság szereplői megnehezítik a szegények amúgy is sanya­rúságos helyzetét. A piac törvényei nem emberszabásúak, ezért „ne magyarázzuk nekik, hogy kapálódzó testük alatt az immár kifeszült szociális háló, mert tapasztalták: ha leesnek, megütik magukat, talán lábra sem tudnak állni többé”. S bár a világ szegénységét nem tudjuk orvosolni, de a szegényekkel való bánásmódunkban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy ők Jézus különleges választottjai.
A hit és az irodalom mellett családi örökségként kapta otthonról a labdarúgás, azon belül a legnépszerűbb és legsikeresebb magyar futballklub, az FTC szeretetét. Édesapja, Rónay György szenvedélyes Fradi-drukker volt, amit áthagyományozott a fiára is. Rónay László Fradi-szívvel hegyen, völgyben című könyvében vallott a zöld-fehérek iránti szeretetéről, személyes emlékeiről, élményeiről, nem titkolva, hogy oly sok dicsőség után a nyolcvanas években „megrepedt valami. Nem tudom pontosan, hol és mikor, talán nem is lehet időponthoz kötni. Az ország erkölcsi hanyatlásával párhuzamosan a foci is elindult lefelé. Elvadult a nézőtér hangulata, szinte polgárjogot nyert az erőszak. Ez már egy másik világ. Elkezdődött az idegenből érkező játékosok térhódítása, s egyre kevesebb tere és lehetősége maradt a fiatal magyar tehetségeknek. A »szív« helyett a pénz a fontos.”
Rónay László minden rezdülésében egy sokak által végleg elmúltnak hitt világ megtestesítője volt. Ő azonban mindvégig hitt a szellem és a kultúra értékőrző és értékadó erejében, mindenekelőtt pedig Jézus Krisztus evangéliumának jövőt átalakító erejében. Éppen ezért soha nem hunyt ki belőle a reménység, hogy lehetséges egy, a mainál jobb és szebb világot felépíteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..