„Mindenkit szeretni…”

Versei azonban ma is élnek: az a „szép szeretet” sugárzik belőlük, ami annak idején konferenciáiból. Schütz Antal mellett Sík Sándor volt a magyar piaristaság legkiemelkedőbb alakja az elmúlt évszázadban. Tevékenységének, hatásának említése nélkül nem írható meg e korszaknak sem irodalomtörténete, sem egyháztörténete. Meghatározó szerepe volt annak a sajátos, feszültségektől távolról sem mentes, mégis életbevágóan fontos viszonynak alakulásában, amit kultúra és kereszténység, irodalom és katolicizmus határol. Tette ezt már 1945 előtt, majd utána – a Vigilia főszerkesztőjeként – azokban az időkben is, amikor a vallás és az egyház közellenségnek számított. Örökségét követve erre a dialógusra törekszik a lap ma is, immár a II. vatikáni zsinat szellemében, bár megváltozott környezetben, más adottságokkal. A piarista létformát három szó jellemzi: szerzetes – pap – tanár.

Sík Sándor tanár volt, a szó mindkét klasszikus értelmében. Egyrészt oktató, aki egy egész nemzedéket nevelt fel a budapesti piarista gimnáziumban, majd a szegedi egyetemen (a kisdiák Szerb Antal életét meghatározta kettejük kapcsolata; Kosztolányi Dezső őt kérte fia osztályfőnökének; Szegeden pedig legendává lett hallgatóinak lelkes köre, élükön Radnóti Miklóssal). Ennek hátterében bontakozott ki irodalomtudósi tevékenysége, amely sajátos látásmóddal gazdagította kora irodalmi életét. Másrészt viszont pedagógus, aki a nevelést elsődleges feladatának tartotta: a magyar cserkészmozgalom páratlanul felívelő indulása nem kis részben neki köszönhető. Emellett azonban lelkipásztor is volt, a szónak talán nem szokványos értelmében. Szolgálta diákjait az iskolában és a cserkészmunkában, de szolgálta őket a Schütz Antallal együtt készített diákimakönyvvel, majd írt imakönyvet a felnőtteknek is. Szolgálta a magyar egyházi énekkultúrát a „Szent vagy Uram!” szerkesztésével. Lelkipásztori tevékenysége talán mégis konferenciabeszédeiben teljesedett ki: mélységes hittel, hatalmas teológiai műveltséggel, mégis nagyon egyszerűen és közérthetően szólt arról, hogy lehet ma keresztényül élni.

Mindezt szerzetesként tette. Olyan emberként, aki életre szólóan befogadta Isten szeretetét, és hivatásaként vállalta ennek továbbadását tanárként, nevelőként, tudósként, lelkipásztorként. Hitéből fakadt egyetemes látásmódja, de az emberek iránti törhetetlen szeretete is. „Mindent vágytam szeretni, mint az Isten”, vallotta magáról. Ez a szeretet pedig – Szent Pál szava szerint – „nem múlik el soha”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.