Mondd, te kit választanál?

A hatalom birtokosai pedig a rend és az erkölcs pártján állnak majd. S bár 2006-ig a kormányra kerülők ígéreteiket csak részben valósították meg, hihettünk nekik, a hazugság nem vált „igazságbeszéddé”, a politikát nem Biberachok és nem III. Richárdok művelték. Lassan eltelik két évtized, s hová jutottunk? Tudjuk ma, ki miért liberális, mit jelent szociáldemokratának lenni, miért hiteles a konzervativizmus? Folyik a politikai álarcosbál, a programok sem igazítanak el. A‘90-es években a politikusok csak úgy tudták meghatározni önmagukat, hogy ők nem ezek vagy azok, hanem mások, mint a többiek. Ennek eredménye az lett, hogy kevesen tudják, mit jelentenek az ideológiai irányzatok. Pedig annak idején tudni lehetett, ki farizeus, ki szadduceus s ki zelóta. Ráadásul a programkínálatok mindenkinek mindent ígérnek, vagy úgy fogalmaznak, hogy semmi konkrétumot ne lehessen később számon kérni rajtuk. Már az is lehet „jövőkép”, hogy „normális országot” ígérnek. Társadalmunk a bizalom és a szolidaritás hiányától szenved. Életformává váltak az életcél nélküli sodródás, az alkohol- és kábítószer- fogyasztás, a mentális betegségek. Mindehhez járul a politikai elit többségében való csalódás és a hitelvesztés. Helyre kell állítani a nemzet egységét és cselekvőképességét. Helyesen fogalmaz a polgári párt programja: „Hazánk újjáépítése érdekében össze kell fognia mindenkinek, aki a gyűlölet politikája helyett békét és nyugalmat, a hazugságok és hatalmi arrogancia helyett felelős kormányzást, megszorítások helyett növekedést, megaláztatások helyett megbecsülést, káosz helyett méltányos államot, szétszakadó társadalom helyett szolidaritást, széthulló közösségek helyett összetartozást és közös építkezést szeretne Magyarországon.”

Ebben a helyzetben egyikünk sem maradhat közömbös, le kell bontanunk a cinizmus és a közöny falait. „Senki sem sziget, nem egész önmagában: mindenki a kontinens egy darabja, az egésznek része” (írja John Donne). Ez azt jelenti, hogy az értelmiségnek személyes példaadásával is ébresztenie kell a lelkiismeretet, emelnie a vita kultúráját, segítenie az etikus politizálást. Legyen a politikusra nézve igaz: a politika nem az, amiből él, hanem aminek él. Ugyanakkor mindnyájunk kötelessége, hogy részt vegyünk a világ, a társadalom dolgainak formálásában, a közügyekben, a gazdasági és szellemi élet alakításában. Mára a magyar gazdaság pusztító globalizációs zsákutcába tévedt, és a mindent eluraló neoliberális gazdaságfilozófia foglyává vált a magyar jövő. A politika világát uraló pártokrácia jórészt képtelen a válaszok megtalálására. A politikai és gazdasági fő törésvonalat sokan a globalizációhoz való viszonyban látják. A kormányoldal a multinacionális tőke komprádor elitjeként tönkreteszi az országot. Új alkut kell kötni a multinacionális cégekkel. A haza vállalkozások támogatásával munkahelyeket kell teremteni. A cél csak az ökoszociális piacgazdaság lehet. A globalitásra a lokalitás a jó válasz: a közösségépítés révén az emberek képessé válnak arra, hogy maguk határozzák meg a sorsukat alakító viszonyokat. A helyi közösségek polgári ethosza segítheti a lemerevedett pártokrácia továbblendülését is. A civil társadalom kontrollja plurálisabbá teszi a demokráciát. Nekünk, keresztényeknek, akik az egyház( ak) társadalmi tanításának talaján állunk, érthetően kell megismertetnünk alapelveinket, igazolva, hogy az utópikus szélsőségektől mentes s egyben a legharmonikusabb doktrína építhető rá. El kell jönnie annak az időnek, amikor hiteles politikusok nem árulnak zsákbamacskát, betartják ígéreteiket, s a tájékozott választó tudja, kit miért erősít meg szavazatával, bizalmával. Hogy így lesz-e: nem tudom…. de remélem.

A szerző szociológus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..