Az amerikai független filmes rendező rövid időn belül immár másodszor mutatja meg, miért tartják az egyik legérzékenyebb kortárs direktornak: a Prince Avalanche –Texas hercegében a barátságról mesélt, Joe című legújabb alkotásában pedig az apa-fiú kapcsolatról. Jelzésértékű, hogy mindkét film a messzi Dél elmaradott, ellentmondásos világában játszódik, hőseinek pedig valamilyen módon közük van a természetpusztításhoz. Joe (Nicolas Cage) rovott múltú közmunkásként fákat mérgez melós haverjaival, mikor jelentkezik nála Gary (Tye Sheridan), hogy munkát vállaljon. A fiú és a férfi között különös apa-fiú viszony kezd kialakulni, melyet remekül érzékeltet a hosszú évtizedek után végre újra tehetségéhez méltón játszó Cage. A film legnagyobb meglepetése tehát ő, ám az ígéretes kamasz színész Sheridan sem sokkal marad el mögötte. Mi pedig a ráérősen csordogáló dráma által megmerítkezünk a férfilélek többnyire szemérmesen rejtegetett mélységeiben.
Korántsem ennyire szimbolikus kezdetben Petter (Aksel Hennie) útja, aki hivatásos mélységi búvárként egy amerikai olajcég norvégiai próbafúrásában segédkezik. A merülés azonban félresikerül, s miután testvére odavész, a gyászoló családot látva eldönti, hogy tisztázza a baleset körülményeit. Nyomozása során szó szerint kényelmetlen kérdések merülnek föl, felvázolva a nyolcvanas évek skandináv olajbummjának ellentmondásait. Skjoldbjaerg feszes tempóban, ám gondolkodtató intelligenciával vezeti végig a korabeli paranoiathrillerekre emlékeztető cselekményt a végkifejletig, melynek elégikus hangütése szépen kitágítja az értelmezési horizontot. Miközben Petter elhunyt testvérének kisfiával játszik, figyelmes lesz az elkerülhetetlen fejlődés szimbólumaként a távolban épülő olajfúró toronyra.
A dolog tehát elvégeztetett: a természet áldozattá lesz a jóléttel ámító, utópisztikus jövő oltárán, ám hiába a megrendítő veszteség, a fiúk mindig új kezdet ígéretét hordozzák az apák számára. Annak reményét, hogy alakulhat másképp is: amit én elrontottam, ő talán helyrehozza.
