Fémikonok az orosz irodalomban

Érzékletesen emlékezik meg erről Puskin A postamester című elbeszélésében: „Megérkeztünk a temetőbe, egy kopár helyre, amely semmivel sem volt körülkerítve, itt-ott elvétve fakeresztek, amelyekre egyetlen bokor sem vetett árnyat. Világéletemben nem láttam olyan szomorú temetőt. Na, ez az öreg postamester sírja, mondotta a kisfiú, és felugrott arra a homokcsomóra, amelybe egy réz szentképes fekete kereszt volt beleásva.”
Az orosz ember nagyon ragaszkodott rézikonjaihoz. Sokan voltak, akik sohasem váltak meg tőlük, a legkülönbözőbb élethelyzetekben – például még a fürdőkben is – maguknál tartották őket. Jellemzőek Csehov A gőzfürdőben című elbeszélésének kezdő sorai. „Hé, te, fickó! – kiáltotta egy fehér testű, kövér úr, amikor a gőzfelhőben meglátott egy magas, ösztövér, ritkás szakállú embert, akinek nagy rézkereszt függött a mellén.” (Csehov sírkövére a moszkvai Novogyevicsje temetőben is kék zománccal díszített bronzkeresztet erősítettek fel, mint ez képünkön is látható.)


Gorkij Emberek között című könyvében a következőket olvashatjuk: „Igen gyakran hoztak öregemberek és öregasszonyok eladásra a Nyikon előtti időkből származó, régi nyomtatású könyveket vagy ilyen könyvekről készült másolatokat, az irgizi és a kerzsenyeci remeték szép keze munkáját; a rosztovi Dmitrij által nem javított szertartáskönyvek másolatait; régi festésű ikonokat, kereszteket és összehajtható, zománcozott rézikonokat, amiket a tenger mellékén öntöttek…” Az ószertartásúak a Nyikon pátriárka vagy Rosztovi Szent Dmitrij által még nem javított könyveket tartották az ősi, hiteles munkáknak. A tengermellékén, vagyis északon állt a híres Vig-kolostor, ahol igen nagy számban és rendkívül magas technikai-művészi színvonalon készítettek fémikonokat. Leszkov és Melnyikov-Pecserszkij is sokszor ír az ószertartásúak életmódjáról, ikonjairól.

Leszkov A vadállat című elbeszélésben egy jellegzetes bronzkeresztet említ: „Meghallotta ezt Alekszej atya is, aki idős falusi pap volt, nyakában a tizenkettes év bronzkeresztjével. Az öreg szintén sóhajtott, és ugyanúgy halkan mondta: Imádkozzatok a megszületett Jézushoz!” (A „tizenkettes év bronzkeresztje” kifejezés az 1812-es napóleoni háború bronzkeresztjeire utal, amelyeket még a század végén is sokan hordtak.) Imádkozás és elmélkedés közben sokszor simogatták, csókolgatták ezeket az ikonokat. Ezért figyelhetünk meg számos, viszonylag nem régi fémikonon nagyobb mértékben finoman kopott felületeket. Az ikon simogatása és csókolgatása közben fohászkodtak és erőt merítettek az élet nehéz pillanataiban, válságos helyzeteiben. Ezzel kapcsolatban érdemes felfigyelnünk Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének arra a részletére, amikor a főhős a rablógyilkossággal szerzett rézkeresztet bűnhődésének vállalásakor újra megemlíti, és e tárgy végül a szenvedés és a megtisztulás szimbólumává válik. Talán a legmélyebben Dosztojevszkij érzékeltette e kicsiny méretű, ám nagy művészi értékű műremekek vallási és morális jelentőségét.

Végül érdekességként álljon itt egy magyar vonatkozású történet is. Az 1848–49-es szabadságharc során nagy számban hoztak Magyarországra orosz fémikonokat. Ugyanis sok orosz katona hordott magánál fémikont védelmezőként. Karacs Teréz írónő (1808–1892) naplójából tudjuk, hogy 1849-ben Miskolcon a halott orosz katonák mellén Kossuth Lajos medalionarcképét találták. Mindenkit meglepett, hogy épp a másik oldal vezérének portréját viselték. Kiderült, hogy Kossuth kicsiny arcképét északi magyar városokban kereskedők árulták. A szakállas Kossuthot – egy bizonyos típusú nagy szakállt ma is Kossuth-szakállnak neveznek – az orosz katonák valószínűleg Szent Miklósnak nézték, és azért vásárolták meg a képecskéket, hogy védelmük alatt folytathassák a harcot Kossuth népe ellen.

Az egyszerű orosz hívő nagy buzgalmában gyakran kőporral tisztította fémikonját, oly erősen, hogy a réz dombormű felülete a felismerhetetlenségig megváltozott. A hívők sokszor már nem is tudták, melyik szentet ábrázolja az ikon, s csak egy majdnem sima rézlap előtt imádkoztak. Az orosz egyház tiltakozott az ilyenfajta „ájtatosság” ellen.

Az ikon a keleti kereszténység táblaképe, szentképe, tágabb értelemben bizánci jellegű szentkép. Főleg a Bizánci Birodalomban és Oroszországban terjedt el. A rézötvözetből öntött ikonokat – egyszerűbben fémikonokat – Oroszországban a XVII. század végétől kezdték nagyobb számban készíteni. Sokszor a fémkereszteket is az ikonok közé sorolják, amennyiben ábrázolás – a megfeszített Krisztus, gyakran a siratókkal együtt –, tehát szentkép van rajtuk. A fémikonokkal együtt szokták bemutatni az ábrázolás nélküli kis fémkereszteket is, mivel azoknak is ikonfunkciójuk volt: csodatevő és védőerőt tulajdonítottak nekik, s elmélkedésre, imádkozásra buzdítottak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..