Megtörettünk, de Isten velünk van

Fotó: Lambert Attila

 

Amikor visszatértünk Erbílből, romokban találtuk a karakosi házunkat és a templomunkat. Különösen fájdalmas volt látni az oltárt. Darabokra törték. Egyesével összeszedtük a részeit, megtisztítottuk, és összeraktuk. Ma újra áll az oltár, bár már nem olyan, mint régen. De benne van a történetünk. A közösségünk is sebzett, kétségekkel teli. Megtörettünk, de hiszünk abban, hogy megváltó jelentése van mindennek. Nazik Matty OP iraki domonkos nővérrel beszélgettünk régmúltról, múltról, jelenről és óvatosan a jövőről is.

1995-ben lépett be a domonkos közösségébe. A változásokat látva az már a régmúlt. Hogyan talált rá a nővérekre?

– Gyermekkoromban, a falunkban ismertem meg a domonkos nővéreket, nagy hatást tett rám az életmódjuk. Húszévesen léptem be a közösségbe Basirban. Az anyaházunk Moszulban volt, hatvan nővér élt ott, tízen voltunk a noviciátusban. Olyan fájdalom most visszagondolni erre a csodálatos időszakra, tudva, hogy az anyaházat földig rombolták… Először angoltanári szakot végeztem, aztán filozófiát és teológiát tanultam. 2007-ben külföldre küldtek tanulni Rómába, majd Oxfordba. Ott szereztem doktorátust 2014-ben szentírástudományból.

Milyen volt az élet gyerekkorában a több­vallású és többnemzetiségű faluban?

– A tőlünk balra lakó szomszédunk muszlim volt, a jobbra lakó jazidi. Mi, gyerekek mindig együtt játszottunk. A jazidik voltak többségben. Az emberek szerették a keresztényeket, általános felfogás volt, hogy ahol keresztények élnek, ott béke van. Bíztak bennünk, a keresztények voltak a mérleg nyelve.
A különböző vallású emberek együttélése jelentette az iraki identitás lényegét, szívét. Ebben fontos szerepük volt a keresztényeknek.

Hogyan kezdett megváltozni ez a békés együttélés?

– 2003-ban az Amerikai Egyesült Államok megtámadta Irakot. A Szaddám-rezsim megdöntése volt a cél, de a támadás lényegében az egész ország ellen irányult. Ekkortól romlott meg a különböző felekezetek közötti viszony. A keresztények, akik jól képzett, az átlagnál jobb módú kisebbséget alkottak, kezdték úgy érezni, hogy nincsenek biztonságban. A kialakult légkörben sokan elhagyták Irakot.
A keresztények voltak a legkönnyebben üldözhető kisebbség. Különadót vetettek ki rájuk, folyamatosan zsarolták ki a pénzt az emberekből. Kezdett átalakulni a muszlimok gondolkodása. Azt hangoztatták, hogy a keresztények otthona a Nyugat, a Kelet a muszlimoké. A faluban is egyre bonyolultabbá vált a viszonyunk a szomszédokkal. Mindent csendes türelemmel kellett viselnünk, semmi miatt nem emelhettünk szót, akkor sem, ha megtámadtak minket. Megromlottak a személyes kapcsolatok, állandó néma feszültségben éltünk. 2014-hez közeledve minden egyre rosszabb lett.

Hol érte a 2014-es összeomlás?

– Akkor már újra Irakban voltam, 2014 márciusában tértem vissza. A robbanás augusztus 6-áról 7-ére virradó éjszaka történt. Sokként ért minket a támadás. A kurd kormány folyamatosan arról biztosított bennünket, hogy védelem alatt állunk. Ennek ellenére júniusban és júliusban már két hullámban megkezdődött az exodus. Mi is útra keltünk, de mivel nem történt semmi, később visszatértünk. Aztán jött egy komoly figyelmeztetés. Az iskolánkat eltalálta egy lövedék, két gyerek meghalt. Kezdett eluralkodni a káosz. Tanácsot kértünk, mit tegyünk. Azt a választ kaptuk, a helyet védik, nem kell elmennünk. Aztán elérkezett augusztus 6-a.

Ez volt az Iszlám Állam támadásának éjszakája.

– Igen. Együtt voltunk az esti rekreáción. Az elöljárónk azt mondta, rendelkezésünkre áll két autó, aki akar, elmehet. Döbbent csendben ültünk, senki nem jelentkezett. Aztán este tízkor az elöljárónk újra összehívta a közösséget azzal, hogy biztos helyről híreket kapott. Bevonult az ISIS. Megértettük, hogy nincs remény, menekülnünk kell. Fél órát kaptunk összepakolni. Indulás előtt mindannyian a kápolnába mentünk, és megáldoztunk. Egy ostyát a tabernákulumban hagytunk. Vissza fogunk térni, gondoltuk. Aztán elindultunk az éjszakában.

Bár szavaiban visszafogott, az arca elárulja, mit élt át. Hová menekültek?

– Erbílbe mentünk. A mind­össze harminc kilométerre fekvő észak-iraki városba egész éjjel tartott az út. Körülöttünk óriási volt a tömeg, és teljes volt a bizonytalanság. Arról értesültünk, hogy a kurd hadsereg kivonult a területről, holott előtte védelmet ígértek nekünk. Magunkra maradtunk. Senki sem tudta, mit hoz a holnap. Így érkeztünk meg több ezer menekülővel együtt Erbílbe. Itt alakítottuk ki az életünket. Azonnal bekapcsolódtunk a segítségnyújtásba. Ott éltünk a menekültek között, olyan közel akartunk lenni hozzájuk, amennyire csak lehet. Iskolát hoztunk létre a gyerekeknek. Csaknem ezren jöttek tanulni nap mint nap. Aki tehette, elhagyta Irakot, de a többség arra várt, hogy visszatérhessen a szülőföldjére. Folytak a harcok. Az ISIS azt tehette velünk, amit akart. Gyűlöletet ébresztett irántunk az emberekben, s ami még ennél is rosszabb, minket is arra akart kényszeríteni, hogy gyűlöljük azokat, akik elárultak minket, és elvették, ami a miénk volt. De mi nem akartuk gyűlölni azokat, akikkel korábban együtt éltünk.

2017-ben egy nagyrészt lerombolt területre tértek vissza.

– Elpusztult minden, a családok otthonai, a házak, az iskolák, a templomok, a kórházak. Moszulban a mi anyaházunk is romba dőlt. Konventünkben megrongált templom, összetört oltár fogadott minket. Azonnal megkezdődött a helyreállítás. Tudtuk, az első dolgunk az újjáépítés, ami Isten segítsége, remény és szeretet nélkül lehetetlen. Ma is gyakran úgy érezzük, nincs elég energiánk ahhoz, hogy reméljünk, szeressünk. Megtöretve lenni nem könnyű. Építjük a házakat és a közösséget. Nemcsak fizikailag, lelkileg is vissza kell térnünk.
A közösség is darabokra hullott. Nem könnyű összefogni a nővéreket. De hiszünk abban, hogy megváltó jelentése van mindennek.

Mennyire tudtak rendeződni az emberek közötti korábbi jó kapcsolatok?

– A feszültség sajnos jelen van, a keresztények, muszlimok és jazidik közötti együttélés már nem ugyanolyan, mint azelőtt. Az ISIS elpusztított mindent, de a legrosszabb az volt, hogy a szomszédaink elárultak bennünket. Hogyan viszonyuljunk hozzájuk? Megbocsássunk nekik? Bízzunk bennünk? Vagy ostobák vagyunk, ha megbocsátunk, mert minden megismétlődik majd? De hát ez az otthonunk, és az életet nem lehet megbocsátás nélkül folytatni. Szeretnénk megőrizni Krisztus jelenlétét itt, a kereszténység egyik bölcsőjében.

Hogyan folytatódott az életük a közösségben a visszatérés után?

– Nagyon elfoglaltak vagyunk, rengeteg a dolgunk. Irak tele van megtört emberekkel. Elsőként a gyerekek és a fiatalok gondját kellett felvállalnunk. Tanítani kell őket, hiszen a tudatlanság az igazi ellenség. Még Isten ellensége is. Ezért óvodát és iskolát nyitottunk, de egyetemeken is tanítunk, és kórházban szolgálunk. Továbbra is jelen vagyunk Erbílben a menekültek között. Ott is van iskolánk, ahova sok muszlim gyerek jár. Ők bíznak bennünk, tudják, hogy a keresztények békések, megbocsátanak, és ha bántják őket, akkor sem ütnek vissza. Egy iraki mondás szerint a keresztények olyanok, mint a virág, ami ha összetapossák, akkor is árasztja illatát. De sajnos továbbra is tapasztalható az emberek között az ISIS mentalitása is, amely szerint a keresztények hitetlenek, és el fognak kárhozni. Sokan gondolkodnak így. Ezzel kell megküzdenünk, ami nagyon nehéz.

Tudnak-e a nővérek bizakodni? Mit jelent a remény ilyen körülmények között?

– Őszinte leszek: mi is tele vagyunk kétségekkel. Hol van Isten, hol van Mária? Miért nem tett csodát, amikor leégett a templom, miért nem akadályozta meg, hogy Jónás városát elpusztítsák? Gyötrő kérdések ezek, de általuk egyre közelebb kerülünk Istenhez. Elhagytuk Ninivét, és nem tudtuk, merre vezet az út, de most visszatértünk. Az emberek először az utcán aludtak, aztán lassan otthonra találtak, és kezdtek méltósággal élni. Megmenekültünk, és már tudjuk, hogy Isten velünk van. Éveken át az exodus történetét ismételgettünk, mi hogyan volt, mit tett Isten a kivonulókkal. Végül ki tudtuk mondani: „Legyen meg a te akaratod!” Konfliktust éltünk meg, de tudtuk, hogy eljön a hajnal. Isten segít minket, hogy megértsük őt ebben a folyamatban, és szavai egyre világosabbak lesznek majd előttünk.

Hogyan, mivel tudnak reményt adni az embereknek?

– Sokszor az emberek prédikálnak nekünk. Egyszer egy hölgy az evangéliumot olvasta mellettem, azt a részt, amikor Jézus kenyérrel és hallal táplálja a sokaságot. Rengetegen vannak, de senki nem marad éhen. Nekünk is, mind­egyikünknek jut valahogyan étel. Ha beszélgetünk az emberekkel, mindig kapcsolódnunk kell ahhoz, amit átéltünk, különben csak szép szavakat mondunk. Mindent, amit teszünk és mondunk, összekapcsoljuk a saját valóságunkkal. Ahogyan mi, úgy az emberek is egyre jobban megértik, mit üzen a Szentírás. Arról beszél, hogy Isten jó. Ezt akarja közvetíteni mind­az, amit teszünk, amit mondunk, a kitartásunk, a szolgálatunk. Az emberek először haragosak, de aztán belátják a Szentírás igazságát.

Megtöretett a közösség. Milyen veszteségek érték a szerzetesrendet?

– Három nővér elhagyta a közösséget. Fájdalmas kérdés az új hivatások befogadása. Most is van két érdeklődő lány. Örülünk nekik, de hogyan fogadjuk be őket mind­azzal a hátunk mögött, amit átéltünk? Nincs erőnk mosolyogni, holott úgy kellene fogadnunk őket, ahogyan engem fogadtak, amikor beléptem. A fiatalok a boldog emberekhez vonzódnak. A körülöttük lévő dolgok egyáltalán nem fényesek, de nagyon szeretnénk visszanyerni a lelki energiánkat.

Visszatérhet az ISIS?

– Soha nem tudjuk, hogy biztonságban vagyunk-e. Megtanultunk együtt élni a félelemmel. Napjainkban is vannak keresztényellenes támadások, de jobb a helyzet, mint korábban. Volt, aki hibáztatott minket azért, hogy visszatértünk, mondván, ha újra támadásba lendül az ISIS, le fog rombolni mindent, amit építettünk. Az a félelem is megfogalmazódott, hogy ha a nővérek itt vannak, és biztonság van, béke, az Iszlám Állam azt gondolhatja majd, ideje visszatérni. Jót teszünk? Vagy tévedünk? Nincs válaszunk, csak azt tudjuk, folytatnunk kell, úgy véljük, azt tesszük, amit tennünk kell. A legnagyobb gond a bizonytalanság. Nem látjuk a jövőt. 2014-ben Szíriából jött az ISIS, mi Irak kurd részébe menekültünk. Most nem tudjuk, ha jönnek, honnan fognak érkezni, és azt sem tudjuk, hová menjünk. Azt fogjuk tenni, amit a többi keresztény, arra megyünk, amerre ők. Velük leszünk.